Az útvonal ... (a cél pedig a Balaton megkerülése, stoppal)

Augusztus 17. – szerda – Budapest – Balaton - Budapest – 381 km – [Shallow Puddle Day]

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy stoppos, aki egy szép verőfényes napon elhatározta, hogy körbestoppolja a Balatont, mindössze egy nap alatt. Megint egy kis stoppos beszámoló következik - emberekről embereknek. Összesen 13 autóval és 1 darab kamionnal sikerült megtennem az utat, röpke 13 óra alatt, s elmondhatom, hogy kizárólag baromira kedves emberek vettek fel. És (bár tudom, hogy éssel nem szabad mondatot kezdeni, de ez az én weblapom és itt gond nélkül megtehetem), hogy nehezítsek a dolgomon, nem egy Balaton mellett található településről indultam el, hanem Budapestről, majd estére is ide tértem vissza. Ugorjunk hát neki e háromszáznyolcvanegy kilométernek.

Jászai-spotting

Jó stoppos szokásomhoz híven extra-mega koránkelést terveztem be, ami a 03:30-as időponttal enyhén szólva is sikerült. Na jó, igazából pofátlanul visszaaludtam még fél órára, azaz csak 04:00-kor másztam ki az ágyból. Fél óra alatt összepakoltam és 04:35-kor már a 86-os buszon voltam. Kis kitérőt tettem még a Jászaira, majd kicsit később megint a 86-oson ültem, aztán a Vincellér utcánál buszcsere és irány egyenesen a Stopposok Paradicsoma, azaz a jó öreg Sasadi út.

[awakening]

Nyáron ez az időpont a legjobb arra, hogy megsasoljuk, hogyan kel fel a város. Leírhatatlan, elmondhatatlan, lefesthetetlen és eldúdolhatatlan az a fíling, amikor még látni a csillagokat az égen, de ugyanakkor már azt is, ahogy az égbolt lassacskán világosodni kezd. Pitymallik. Ez egy olyan jelenség, amiért érdemes korán felkelni. Abban nem vagyok olyan biztos, hogy ezt mindenki értékelni tudja, de jól van ez így is. A Sasadi út nevű megállóhelytől a mekis benzinkútig van még potom 300 méter, úgyhogy némi sétálás után már ott dekkoltam a McDonalds előtt, ami csak 06:00-kor nyit ki. A lányok ráérősen kinyitották az ajtót és végül betódulhatott a kint türelmetlenkedő nép. Ez 1, az az egy darab embert jelentett: engem. Néhány "McReggeli" néven eladott zsírburger és sültkrumpli belapátolása után végre kiállhattam a szokásos helyre stoppolni.

Sasadi úti megállónál - 5:50

Osztyapenkó hagyatéka

Itt kezdődött az egész

Még a Sasadi út felé békávézva láttam pár stoppos szivart bandukolni az út mellett. Ők is megérkeztek nemsokára. Igazi backpackerek voltak, cipők és serpenyők is lógtak a hátizsákjukon. Aztán David Copperfield módra eltűntek a benzinkút mögött, én meg stoppoltam tovább. A Nap persze (hol máshol?) ott kelt fel, amerre stoppoláskor pont néztem, szóval nem volt valami kellemes. Még mindig jobb azonban, mintha fordítva lett volna és a sofőrök lettek volna elvakítva a hátam mögött sütkérező Nap által. Így kevesebben állnak meg, mivel elfoglalja őket a Nap, na és persze a stoppost sem látják, hiszen szemükbe süt az a bazinagy égitest.

lö Stoppos

Már 06:38 lehetett, amikor kábé 100 méterre tőlem egy férfit pillantottam meg táblával a kezében, az út mellett lavírozva. Aztán jött két motoros rendőr és letessékelték (mi több, elküldték őt a búsba), hogy ne ott "stoppoljon", hanem inkább itt, ahol ez a másik szerencsétlen is áll. Ez meg ugye én voltam, legalábbis a helyzet marhára így nézett ki, pedig csak messziről láttam az egész mutogatósdit. Aztán szépen lassan, ahogy az idegen férfi közeledett felém, kiderült, hogy egy nőről van szó. A szürkés táblájára BALATONLELLE felirat volt zsírpasztázva. Ez nem volt olyan meglepő, viszont az annál inkább, hogy egy negyvenes, magassarkús, farmer miniszoknyás, őszülő családanyuka-féle vajon mit keres reggel fél hétkor a sztrádán? Munkába sietett, stoppal? Asszem már sosem tudom meg. Mindenesetre remélem, hogy elérte a célját gond nélkül. Egy darabban.

Egy stoppos árnyéka

Itt vonult be a látóterembe a stoppos hölgyemény...

... majd túl is tette magát rajtam.

Hirtelen egy autó fékezett be a hölgy mellé és rögtön kiugrott belőle a sofőr, aki kábé 3 másodpercet se beszélt a nővel, majd odaintett hozzám, hogy menjek én is. Na, mondom mi a péklapát. Odamentem én is, de a nő persze rögtön mondta nekik, hogy mivel Balatonakarattyára mennek, így az neki sajnos nem jó. Később a sofőr elmondta, hogy a hölgyemény Kaposvárra ment. Én meg rögtön mondtam, hogy az nekem nagyonis jó, mert odafelé biztos az M7-es sztrádán mennek. Pár perc múlva már hátul ültem két darab gyerekülés mellé paszírozva magam a pakkommal.

P. O. L. I. C. E.

Épp beintett a csákó, hogy menjek én is

Aznapi első fuvarom

A sofőr, mint az kiderült, nem volt kannibál, se láncfűrészes gyilkos, hanem csak simán jófej. Mellette egy másik krapek ült, aki a csendestárs funkcióit ellátva egész úton be volt kussolva. A sofőr csak beszélt, csak beszélt, csak beszélt és csak darálta és darálta, én meg azon kaptam magam, hogy lassan elszundítok. Valamit nagyon magyarázott neki. Félúton lehettünk és már majdnem aludtam a sok duma, a korai kelés, na és persze a kényelmes pozitúrám miatt, amikor hirtelen fékezésre és heves dudálásra ébredtem fel, ugyanis becsapódott elénk a felhajtósávról egy fehér mikrobusz, aminek szintén elalvóban volt a sofőrje. Miután mindenki visszapörgette élete kisfilmjét, folytathattuk az utat, én pedig aztán már nem aludtam be a hátsó ülés tyúkól melegében. Sikerült 100%-osan felébrednem. Pontosan 07:45-kor raktak ki a 85-ös kilométerkő melletti AGIP benzinkúton, ami persze még mindig a sztrádán volt. Innét már az volt a tervem, hogy lemegyek az M7-es sztrádáról és a 7-es úton folytatom tovább a Balaton körbestoppolását.

Ezen az M7-es sztráda melletti benzinkúton raktak ki

Kössétek be magatokat!

Itt nem a The New York Times van a mancsomban

Ezen a pihenőhelyen kicsit Buddha pózba vágtam magam és nézegettem jobbra-balra, mivel más tennivalóm nem sűrűn akadt. Jött egy olasz busz, amiben ketten ültek, aztán egy nagy TESCO-s kamion szép, gazdaságos színekben, meg páran piknikeztek ott az erdő mellett valahol. Persze egyikük sem vett fel. Fél óra is eltelt lassan, amikor egy fehér VW lassított be mellém és belőle egy enyhén Kodzsekre "hajazó" úriember integetett, hogy menjek. Én meg persze mentem és beültem. A benzinkúton vásárolt reggelijét majszolta, amikor aztán megbeszéltük, hogy lesz olyan rendes és ledob engem a a sztrádáról a 7-es útra. Nem emlékszem már, hogy miről beszélgettünk, meg amúgy sem volt valami hosszú út. 08:34-kor készült az autójáról a fotó, szóval ekkor rakott ki a Siófok - Szabadifürdő tábla előtt 20 méterrel, a Posta utcánál.

Ez a fehér VW dobott le Szabadifürdőre

Itt kezdődött meg a sztrádamentes stoppolás

Néni és az országút

Ez a hely egy buszmegálló volt, szóval tökéletes hely stoppolásra. Nem telt el 10 perc és megállt egy szürke Suzuki, melyben két hölgyemény ült mosolyogva. Amilyen morning show-t ezek lenyomtak nekem, az valami emberfeletti (ezt abszolút pozitív értelemben mondom, írom). A durván fél órás Cooltúra során kiderült, hogy a múlt heti Ozora fesztiválon volt az egyik dolgozni, a másik "sima" tanárnő volt. Hálistennek ők is vették a poénjaimat (stoppos gyilkos, balta, stb.), úgyhogy igencsak feldobták a hangulatomat, ami amúgy sem volt rossz. Fontos a humorérzék. Azt beszéltem meg velük, hogy Balatonföldvár végén raknak majd ki. Egyébként is az volt a stoppos stratégiám, hogy úgy fogom körbestoppolni a Balatont, hogy mindig a sofőr célállomása előtti település legvégén dobatom ki magam a kocsiból, így aztán könnyedén stoppolhatok tovább, nem kell átizzadnom magam a falvakon, városokon.

A két hiperaktív csaj

A nagy csoportkép

:]

09:20-kor készült a Balatonföldvár tábla előtti közös kép, szóval ekkor raktak ki. Itt épp csak lefényképeztem a helyet és megállt egy fekete napszemüveges illető, aki elrepített Balatonszemes legvégére. Ez nem volt valami biztonságos hely a stoppolásra, mert egészen pontosan egy beláthatatlan kanyarban voltam, a tábla mellett. Mindig, mindenhol jöhet egy bárányokat számláló török kamionos vagy egy kósza gumiabroncs, úgyhogy vigyázzatok, ha esetleg stoppolásra adjátok a fejeteket. Szóval ez már Balatonszemes volt, kanyar, tábla, stoppos, na és persze sok-sok zöld fű. Később már fel kellett akasztanom a 7-es utat jelző táblára a pakkomat mindenestül, hogy észre lehessen venni a sofőr helyzetéből is. Nagyon fontos a sofőr tudtára adnod, hogy neked bizony van egy nagy hátizsákod, mert ez jobban befolyásolja őket abban, hogy megállnak-e vagy sem. Egy kis stoppos pszichológia.

Akasztás után

Már elmúlt 10:00, amikor felvett egy deres hajú bácsi, lehetett vagy 70, de akár 80 éves is. Mindez ellenére nem látszott rajta, hogy begyepesedett, konzervatív gondolkodású vénember lett volna, sőt, ellenkezőleg, egy barátságos, széles látókörű figura volt. E jelzőkkel csak arra szerettem volna felhívni a figyelmeteket, hogy nem feltétlenül muszáj az embernek öregségére befásulnia. Ő amúgy Zalaegerszegre tartott. Az első dolog, amit megbeszéltem vele, az a pontos helye volt a kiebrudalásomnak. A déli parton végig a 7-es úton stoppoltam, de az északi parton már a 71-es út fut, szóval arra akartam átstoppolni. A 76-os és a 71-es út elágazásánál rakattam ki magam, pontban 10:56-kor. Az idáig tartó út kicsit sem volt átlagos, volt itt komplett történelem órától kezdve kuplerájban dolgozó villanyszerelőkön át katonai élménybeszámolóig minden, mi szem-szájnak ingere, szóval nem unatkoztam. Ezért - is - érdemes stoppolni, mert sehol a világon nem tud az ember ennyi életutat, sztorit, történést és egyebet meghallgatni. Annyi negatívuma volt csak a dolognak, hogy félelmetesen az út közepén ment és már-már hallottam, ahogy az autó tükre súrolja a másik sávban jövőkét.

A jófej bácsi

Miután elbúcsúztunk 11:00 magasságában, kirakott egy dinnyeárus lány mellett, még a vasúti sínek előtt pár méterrel. Dinnyét most nem vettem magamnak, bármennyire is szomjaztam rá a dögmelegben. Itt lefényképeztettem magam egy brit biciklissel, aztán átsétáltam a síneken és a buszmegálló(szerűség) mellett elkezdtem stoppolni egy 71-es felirattal a kezemben. Ez egy jó háromnegyed órás veszteglés volt, de végülis nem panaszkodom. Ha nem bírnám vagy nem tetszene a stoppolás, akkor nem csinálnám. Történt pár érdekes dolog, mialatt stoppoltam. Például két olasz rendszámú vadmotoros hirtelen visszafordult és a mögöttem durván 80 méternyire lévő zöld táblához mentek vissza, egyenesen bele az árokba, de hogy mit kerestek ott fél óráig, azt nem volt alkalmam megkérdezni. Kutattak, nézegettek jobbra meg balra, majd mint két rakéta, elhúztak a brébe. Aztán hirtelen bazinagy dugó lett, olyan rohadt nagy, aminek a vége kicsit túlozva Keszthelyig ért. Pechemre persze nem az én oldalamon, mert ugye azt ki tudtam volna használni, hiszen szépen lassan mentek volna el mellettem az autók. De nem, ők a másik oldalon torlódtak, mintha a sor elején valaki ingyen ebédet osztogatott volna.

Nem fogyott a dinnye

Hans Zimmer - Time

A torlódás oldalán levő tábla

Már vagy 4-5 autó is megállt mellettem, de mindegyik bement Keszthelyre, én meg azt nem akartam, addig meg már nem volt jelentősebb település, szóval kihagytam az összes "jelentkezőt". Egyik egy szakadt kajszibarack színű Wartburg volt, de annyira le volt pusztulva, főleg a benne ülő emberek elmeállapota, hogy inkább nemet mondtam nekik. Elsütöttem a lekoptató rutin-poénomat, mert azt kérdezte az anyósülésen ülő enyhén sebhelyes arcú pacák, hogy "Hova mész?" ... erre én: "Tönkre.". Úgy látszik tényleg elhitték, hogy Tönkre megyek, holott nem is. Vágom, hogy ez nem egy Hofi szintű humor, de ebben a helyzetben tökéletes. Nektek is javaslom, hogyha nem akartok beszállni valahova, ez tökéletes mód arra, hogy elvegyétek a kedvét a sofőrnek magatoktól (főleg az ilyen Scarface figurák esetében). Feltéve persze, ha lesz olyan lökött, hogy bedől nektek. Másik trükk, amit tudok javasolni elutasításra az a nagyon messzi úticél bemondása. Például Pesten kint állsz a Sasadi úton és megáll egy fura járgány benne furán viselkedő Mauglikkal, akkor mondd azt, hogy Hamburg, Berlin, Birmingham, akármi, sőt, még ennél is jobb, ha valami teljesen katyvasz francia vagy spanyol nevű (akár nem is létező) városnevet mondasz. Mondtam már ilyenkor Santiago de Compostela-t is. A biztonságotok kedvéért hangsúlyozom, hogy semmiképpen NE üljetek be olyan emberhez, akiről valami rosszat gondoltok már az első másodpercben. Elvégre Nektek is kifejezetten jobb, ha nem vagytok májtalanítva. És mi van akkor, ha valaki rábólint a Hamburgra vagy a nagyon távoli kamu célpontra? Akkor mondd azt, hogy: "Köszönöm, nem, az túl egyszerű lenne így..." Mindenre van megoldás, csak kicsit gondolkodni kell, szóval vegyétek elő a kreatív sütőport a zsebetekből.

(Persze 28 órányi kegyetlenül lestrapáló veszteglés után már a legutolsó amstetteni rémnek is be fogtok szállni az autójába, csak végre el onnét..., de ezt csupán margóra, szmájlival.)

Trainspotting

Hol is tartottam? Ja igen, még mindig a 71-es és a 76-os út kereszteződése mellett voltam, amikor ismét egy jó arcot sikerült kifognom, aki bár Keszthelyre tartott, de azt mondta, hogy megoldjuk, s kivisz valahova a város végére, mert ugye én ott akartam stoppolni. Ő matematikus volt, aki postásként dolgozott. Reggel kivitte biciklivel a postaládákba a rahedli papírt, aztán délután meg tanította a népet, a saját otthonában. Nekem meg az járt a fejemben, hogy nem valamelyik komikus-e az, mert nagyon hasonlított az egyikre, de még a hangja is. A Keszthely előtti rész már-már filmforgatásra alkalmas, mert annyira gyönyörű fasor övezi az utat, hogy egyszerűen nem normális. Főleg persze tavasszal meg nyáron, télen nyilván máshogyan néz ki.

Ő dobott el Keszthely végére - hát nem hasonlít arra a komikusra?

11:54-kor szálltam ki a Keszthely-Gyenesdiás határvonalnak mondható területen, ugyanis e két település enyhén össze van nőve. Miután kifényképezkedtem magam, végre nekiállhattam stoppolni, immáron csakis a 71-es úton. Ez tuti hely volt, mert 15 méterre volt tőlem a közlekedési lámpa és elég gyakran volt piros, szóval lelassultak az autók mellettem. Én meg tökéletesen tudtam stoppolni mellettük. Rengeteg német, osztrák, de még cseh rendszámú autó is volt. Gondolom nagy részük már seggáztatásból tartott hazafelé. Még egy másik napon egy másik univerzumban egy másik balatoni fickó mondta, hogy augusztus huszadika után mintha elvágták volna a filmszalagot, úgy tódul mindenki haza. Hát pontosan így nézett ki aznap a helyzet. Itt csináltam még pár képet, melyekből csak egyet mutatok meg. Elárulom, hogy az a kék kis valami az egy buszmegálló menetrendjének a kék vaskeretje. Nem fért be egy privát fotográfus a nagy pakkomba, hogy magammal vittem volna a fényképek legyártása miatt. Klasszikus kérdés, amit a képek megtekintése után szoktak egyesek feltenni: hogy csináltad a fényképeket magadról? A megoldás: önkioldó. Mellé meg egy kis kreativitás.

Buszmegállóban héderelve

Nem kellett cefetül sokat várnom, mert a piros lámpának köszönhetően egy lassan guruló piros kisautóból, miután letekerte az ablakot, egy vékony fiatalember szólt ki. Kérdésére azt feleltem, hogy megyek végig a 71-es úton, ameddig visz addig visz, csak legalább 3-4 kilométert mozduljak innét... és már úton voltunk Szigliget felé. Ami baromira meglepett, az az, hogy Balázs a Színház és Filmművészeti Egyetem egykori diákja volt. Én meg (mint filmszakos) piszkosul érdekelt voltam a témában. Nagyon sajnálom, hogy csak 10 perces beszélgetés volt, de merem állítani, hogy az összes közül a legjobb és számomra legérdekfeszítőbb. Az viszont nagyon szomorú dolog, hogy már nem filmezik, hanem autószerelőként dolgozik. Ám ami a legfontosabb, hogy ezt is élvezi! Respect neki. A 71-es és a 84-es út elágazása után rakott ki pontban 12:26-kor, ahonnét nem messze van a másik oldalon egy benzinkút, de én még ennél is tovább dzsungeltúráztam az út mentén és találtam egy BALATONEDERICS feliratú buszmegállót.

Balázs

Árokban

Itt álltam neki nyomni a hicshájkingot. Közben elhajtott mellettem pár motoros, akik nem százzal, de nem is százharminccal mentek. Ha egy ilyennek útjába téved egy kis szikladarab és/vagy egy durrdefekt, akkor neki brutálisan vége van. Ami még haggyán is, ő dolga hogy töri szét magát, de mivan akkor, ha rácsapódik egy békésen sétáló kislányra, akinek mindehhez SEMMI köze nem volt? Egészen addig a pillanatig.

Balatonedericsnél

Kábé 25 perc telt el, amikor megállt egy szemüveges fazon, aki utólag csak az " ábrahámhegyi mekis botos" nevet kapta. A mekis ugyebár világos a kép alapján, a botos meg azért, mert... lövésem sincs, hogy mit keresett a sebváltó mellé berakva egy hosszú fekete botszerű valami. Mindenféléről beszélgettünk (helyi turizmus, borvidékek), majd kirakott Ábrahámhegyen, ő ugyanis ott lakott, sőt még talán most is ott lakik. Egészen pontosan a Muskátli Restaurant (tényleg ez a neve) és az ábrahámhegyi buszmegálló között szálltam ki, csak épp a másik oldalon, egy magányosan parkoló Trabant előtt.

Az ábrahámi botos arc

Go Trabi Go

5 perc után úgy döntöttem, hogy itt az ideje enni meg inni valami frisset és hideget, szóval bementem a helyi kisboltba és vettem pár cuccot. De jól esett az a jéghideg madártejes Mizo! Elgyalogoltam Ábrahámhegy másik felére (ez 600 métert jelentett csak) és itt kezdtem el stoppolni, közvetlenül a vasúti sínek mellett, melyek tőlem szó szerint nyakmagasságban voltak és csupán 3 méterre.

Ez a része volt a legdurvább az egész balatoni stoppomnak. A tűző Nappal szemben állni és figyelni, ahogy elmennek mellettem a németek, osztrákok,... magyarok.... Na, ha valamihez kellenek idegek, akkor ehhez nagyon. A sínek alatt van egy kis alagút vágva a turistáknak, ott átsurranhatnak és mehetnek fürödni. Már 15:00 felé járt az idő és én is majdnem csobbanásra adtam a búrámat, de már késésben voltam, szóval muszáj volt folytatnom. Az meg, hogy feladom, eszembe se juthatott. Sosem szabad feladni.

Egy kis sihuhu

Egy véres csatát is letudtam egy őrült méhhel, majd a nagy pusztulat és fuvarpangás miatt elkezdtem kisétálni Árbahámhegyből, így már a falu tábláját is magam mögött hagytam. Isten veled poklok valaga. Egy kicsit gyalogoltam a síneken, majd egy szép fasorral díszített kivezető úton haladtam - a változatosság kedvéért még mindig a 71-es úton. Itt kidugtam a kezem és megállt egy autó. Már fogalmam sincs, hogy milyen autó volt, a sofőrre se nagyon emlékszem, mert nagyjából 400 métert vitt el, Balatonrendesig. Csak az maradt meg, hogy nagy hanggal telefonált, na meg az, hogy két bazinagy plüss Rubik-kocka lógott a tükörre kötve, aminek akkor megörültem, mert én is ki tudom rakni (1 perc 23 másodperc a kirakási rekordom, de nem akarok nagyon dicsekedni ezzel, mert van aki 12 másodperc alatt is kirakja - bekötött szemmel). Elég vicces ennyi méterre beszállni, de néha ezt is kell. Úgyhogy nincs mese (pont kom), már ott dekkoltam Balatonrendes mellett, végre árnyékban, fák alatt, bár ettől függetlenül eléggé gyilkos helyen.

Egy szó, ami sok verejtékezést juttat eszembe - és egy doboz jéghideg madártejet is

Nem kellett sokat várakoznom, mert megállt egy fiatal pár egy ezüst Suzuki Swifttel. Csakhogy a lány olasz volt, a srác meg francia, egyenesen Párizsból. Beütött a gebasz. Akarom mondani beütött volna, ha nem tudtak volna angolul, bár igazából akkor sem, mert mindenki el tud magyarázni egy helységnevet, akármilyen nyelven is. A fiú azt mondta, hogy Tihanyba mennek, ezt persze úgy mondta, hogy "TIHENI". Mondom oké, ott valahol akkor kiszállnék, mert a 71-es úton akarom folytatni a stoppolást.

Yonderboi - Sustainable Development

Sínjárás

Fasor

Következett 20-25 percnyi autókázás, ami alatt kiderült, hogy kirándulgatnak össze meg vissza, szóval most épp Tihanyba (akarom mondani Tihenibe) mennek vadkempingezni. Átmentünk Zánkán, Balatonakalin, Balatonudvarin. Aztán magyaráztam nekik, hogy a legjobb az lenne számomra, ha Aszófő végén raknának ki, mert addig biztosan elmennek (sőt, ők még azon is túl). Szóval így történt a dolog és már fényképeztem a cuccomat, háttérben az Aszófő táblával. Esküszöm nem raktam még el a fényképezőgépet és még csak a hüvelykujjamat se tettem ki, máris ott szobrozott mellettem KETTŐ (!) darab gépjármű. Azt hittem először, hogy együtt vannak, de aztán kiderült, hogy nem. Egész egyszerűen ketten álltak meg egyszerre, ráadásul anélkül, hogy stoppoltam volna. Ritkán adatik meg egy stopposnak, hogy választhat két sofőr közül is, hát nekem most összejött, úgyhogy a legelsőt választottam. Előtte odamentem a hátsóhoz és lemondtam a fuvart, mondván már megállt más, de azért nagyon szépen köszönöm!

A francia-olasz páros autójában ülve

Még mindig

Aszófő előtt - itt állt meg egyszerre 2 kocsi is, stoppolás nélkül

A tag, aki felvett szimpatikus forma volt, sok mindenről szó esett az út alatt. Például a barátja arról mesélt neki, hogy a Csendes-óceánon valamelyik kikötőben (meg gondolom máshol is) voltak "stopposok". Még pedig úgy, hogy a mólón volt egy bazinagy tábla, amire felírhatta mindenki, hogy hova szeretne menni és cserébe milyen munkákat tudna vállalni a hajón. Aztán azt is mondta, hogy a két srác közül, akiket az ismerőse felvett a vitorlására, az egyik finomakat főzött, míg a másik gyakorlatilag végigrókázta a kéthetes utat. Abban egyeztünk meg, hogy Balatonfüreden fog kirakni, ami nekem jó is volt. Sokkal, de sokkal jobb, mint Ábrahámhegyen rohadni az út mentén.

Ő vitt el Balatonfüredig

My name is Füred. Balatonfüred.

15:47-kor készült az első fotó Balatonfüreden, ekkor szálltam ki az autóból. Aztán még következett 200 méter séta. Nem volt normális hely stoppolásra, szóval kénytelen voltam egy tompa kanyarban, a virágcserepes oszlop alatt és a Balatonfüred tábla előtt stoppolni. Ám nagy meglepetésemre nem kellett sokat várnom itt sem. Hiába, azért az ábrahámhegyi kínlódásnak van egy másik oldala is. Egy csaj állt meg egy kis Fiat Polskival, aminek nagyon megörültem, mert szeretem ezt a kisautót. A csaj egy 50 körüli kedves hölgy volt, ha nem több, de én sokszor hívok csajnak olyan valakit, akit más öregasszonynak nevez. Nem tudom ez miért van, de végülis, who cares?!

A kis Polskiban

Fél órás Polski-túra következett Alsóörsön át, egészen Balatonalmádiig. Ilyen társaságban és ilyen menő autóban 12 órát is örömmel lehúztam volna. Jófej sofőr volt és jól el tudtunk dumálni. Régen ő is stoppolt Győrig, amikor még oda járt suliba. Aztán ezért is fogadta meg, hogy mindig fel fogja venni a stopposokat. Legutóbb egy öreg bácsit vett fel, akinek egy buszmegállóban állt meg, de állítólag csak azért, mert annyira tetszett neki a barna, klasszikus bőröndje. Aztán azt nevette, hogy találkozott ezzel a bácsival ismét és az elkezdte mesélni neki, hogy őt felvette múltkor egy aranyos nő és hogy az milyen rendes volt (értsd: ugyanez a hölgy állt meg a bácsinak előtte is). Egy másik dolgot is mesélt, amin abszolút ledöbbentem. Azt mondta, hogy egyszer hazafelé tartott biciklivel Balatonalmádira, amikor jött a másik oldalon vele szembe gyalog egy rossz tekintetű férfi. A férfi hirtelen átjött a másik oldalra és a nyakánál fogva megfogta őt és biciklistül bevágta a bokrok közé és nem akarta levenni róla a kezét. Csak fogta és fogta, aztán nagy szerencséjére jött egy autó, ami megállt és mind a négy ajtaja kinyílt és rögtön kipattant belőle négy ipse, akik rögtön üldözni kezdték a fojtogató őrültet, be az erdőbe, de aztán sajnos nem sikerült nekik elkapniuk. Na, mondom, ezek után még megáll a stopposoknak? Hát, példát lehetne róla venni, ugyanis a legtöbben egy rossz emlék/trauma miatt büntetik azokat, akiket nagyon nem kéne. Állítólag még aznap elkapták a rendőrök a "rossz tekintetű" férfit és kiderült róla, hogy épp aznap szabadult a börtönből és hogy nem volt teljesen százas, mert amikor bevágta az út mellé a csajt biciklistül, akkor épp a saját anyját akarta megerőszakolni. Szóval ez a hölgy mindezek után még felvesz stopposokat. Le a kalappal előtte.

A kedves sofőrnőm Balatonalmádiig

Balatonalmádi elején elmentünk pár stoppos kolléga mellett, de sajnos nem fértek volna be a kocsiba. Nem beszélve arról, hogy mi is csak Balatonalmádiig mentünk és jóformán mi sem fértünk el bent. Az egyik stoppos párnak mutogattam az autóból a táblámmal együtt, hogy én is csak stoppos vagyok, az meg persze egyből levágta és mosolyogva integetett. Ez volt a nagy stoppos összetartás jele. 16:17 körül érkeztünk meg Balatonalmádi (majdnem) legvégére, pontosabban egy buszmegállóba. Itt még gyorsan lefényképeztem őt, ahogy mosolyogva integet a kiskocsiból, aztán elkezdhettem stoppolni.

Bye-bye Polski!

Úgy látszik, rosszkor voltam rossz helyen (vagy rosszkor jó helyen?), mert nem akart felvenni senki, pedig jött mindenféle ember. Mutogató munkások, pöffeszkedő német Mercedes tulajdonosok nyitott tetővel, magyar családok felpakolva bóvlikkal, na meg a többi helyi, aki perszehogy csak a következő autómosóig ment. Nagyon genny hely volt ez, mert nehéz volt eldönteni, hogy melyik felirattal érdemes stoppolni. BP innét messze van, az M7-es sztráda már kicsit jobb, a 71-es út meg lassan véget ér, szóval mindegyiket próbálgattam, aztán már csak az első kettőt, míg végül maradtam a BP táblánál. Ekkor már 17:00 is elmúlt és kicsit elgondolkodtam azon, hogy mi a búbánatos túróslepény lesz velem. A jókedvem még mindig megvolt, de már nem a délelőtti állapotában. Már dúdolgattam meg fütyürésztem mindenféle hülyeséget, amikor végre durván másfél óra portyázás után megállt egy kamion és kihúzott a sz@rból. Ő volt Gábor, aki egyenesen az M7-esre tartott, ami nekem maga volt a tökély, mert én is azon akartam visszamenni Pestre. 1 órás út következett, ami alatt szó szerint az összes létező dologról dumáltunk, ami csak szóba jöhet. Még egy üveg ásványvizet is kaptam tőle, pedig nem akartam elfogadni (épp ásványvizet szállított). Szóval nagyon rendes arc volt. Amikor megkérdeztem tőle hogy hívják (nem Gábor?), mert szeretném majd leírni ezt az egész sztorit, akkor azt mondta, hogy igen, Gábor, szóval jól beletrafáltam (aztán lehet, hogy csak rámondta). Végülis ez csak egy név, tőlem aztán Assisi Szent Ferencnek vagy Zámbó Eszmeraldának is hívhatták volna, ez az én szememben nem változtatott volna rajta egy félbehajtott hangyalábnyit sem.

Balatonalmádi végén

Gábor, a kamionos

18:32-kor szálltam ki, mert ekkor készült az első fénykép az utolsó stoppos helyen, ami még az M0-ás körgyűrű előtt van, ugyanis Gábor a kamionnal letért a körgyűrűnél. Eddig tudott hozni, ami mondanom sem kell, nekem tökéletesen megfelelt. Még nem tudtam elsütni az első fényképet a kiszállásom után és máris megállt egy hosszú fekete kocsi, benne egy idegbajos ürgével. Mondtam neki, hogy Pestre megyek, erre ő azt válaszolta, hogy oké. Én meg mondom neki, hogy még gyorsan kattintok egyet, mert csak most szálltam ki és nem volt még rá időm. Aztán amikor szálltam be és már raktam volna be a pakkomat az anyósüléshez a lábaim közé, akkor mondta, hogy azt hátra kell dobnom. Mondom nekem az úgy nem járja, nem szoktam berakni hátra a cuccaimat, persze ő csak ahhoz ragaszkodott. Ezen egy kicsit összevitatkoztunk, aztán mondtam neki, hogy akkor viszontlátásra. Erre "kicsit" idegesebb lett, morgott valamit, majd elhúzott a búsba. Ez van. Veszett több is Kecskemétnél... akarom mondani Mohácsnál. :]

Itt már megint az M7-es sztrádán - irány vissza Pestre

Psycho és az autója

Nem baj, legalább még fényképezhettem párat. Erre megint nem volt sok idő, mert rögtön megállt egy hosszú (értsd: combi) autó, benne pedig egy aranyos csaj ült, aki Pestre igyekezett és nem volt gondja azzal, hogy előre raktam a cuccomat a lábaimhoz. A Balatonról jött, sőt, egyenesen egy vitorlásversenyről, de aztán mondta, hogy aznap az időjárás miatt elmaradt a rajt. A hajót meg vagy Reginának vagy Viviennek vagy Rebekának hívták, de nem mernék megesküdni egyikre sem. Természetesen magát a bárkát nem húztuk magunk után. A csaj úgy nyomta a gázpedált, mintha előző életében NASCAR pilóta lett volna. 180-al betepertünk Pestre és 19:00 előtt pár perccel már ott álltam a két lábamon a Kosztolányin. Ennyiből állt hát megkerülni a Nagy Magyar Vizet - stoppal.

____________________________________________________________________

X. év Y. hónap Z. nap – A tanulság

Ezúton kivételesen megkíméllek benneteket a "tanulságomtól". Biztos vagyok benne, hogy pár unatkozó arc kifogásolni fogja ezt a balatoni stoppomat, merthogy "ez most nem lett valami érdekfeszítő", de erre csak annyit mondok, hogy csináljátok utánam és írjatok róla érdekesebben, szívesen olvasom majd. Mosolygós szmájli. Most egy igazi művészi dokumentumfilmet szeretnék Veletek megosztani. Nagyon remélem, hogy lesz időtök és kedvetek megnézni. A hátránya mindössze annyi, hogy angolul van, ergó akik nem értik e nyelvet, azoknak nem fog sok dolog átjönni belőle, de én mondom Nektek, nem is igazán a nyelv számít ebben a filmben, hanem maguk a képsorok, a sok-sok doku-felvétel... és nem utolsó sorban a ZENE. Tehát nem kötelező hozzá profin tudni angolul, sokkal fontosabb, hogy jó hangfalakkal nézzétek meg, javaslom teljes képernyőn, hangosan, sötétben, nyugodtan, a külvilágot kizárva. Próbáljatok meg elgondolkodni a benne elhangzó kérdéseken, na meg persze még egy rahedli más dolgon is. Kattintsatok IDE vagy az alábbi képre:

[ created by 7/13 ]

[ beforeyousnap@gmail.com ]