Az útvonal ... (a cél pedig Berlin, stoppal)

____________________________________________________________________

Szeptember 4. – vasárnap – Dunaszerdahely – Prága – 415 km – [Menzel Day]

A következő szösszenetből azt tudhatjátok meg, hogy miképp jut el az emberfia (azaz én) Berlinbe stoppal. Aki pedig nem hiszi, az ... ... na ilyen verzió nincs.

Irány Berlin, stoppal

Vasárnap reggel 05:20-kor robbantottam ki magam az ágyból és a koránkelős kóma most is beütött. Mivel egy nagyobb stoppolásról volt szó, gondoltam mi a tökömért lenne érdemes zombi módra tovább szenvedni, így hát hamar észhez térítettem magam egy kis hideg vízzel. Az volt a haditervem, hogy az első napon csak Prágába stoppolok el és másnap majd onnét célzom meg Németország fővárosát, Damaszkuszt.

Na jó, csak vicc volt. Szóval Berlint. Már nem tudom pontosan, hogy mikor raktam ki a seggem a szokásos hazai stoppos helyemre, de azt tudom, hogy kábé 10-15 percet várakoztam, mire befékezett egy kissé leszedált Renault. Benne egy telefonáló faszi ült, aki viszonylag gyorsan eldobott Hegyétéig. Azért Hegyétére mentem (azaz ellenkező irányba), mert onnét a 63-as főút már egyenesen Pozsonyba visz. Ez a mobilos arc egy mukkot sem szólt hozzám, csak amikor már szálltam ki, akkor mondott valami olyasmit, hogy "szevasz" (de lehet csak annyit mondott, hogy kárikittyom), aztán csicsergett is tovább a telefonjába.

Bal karomat már a frissen felkelt Nap pörkölte

Akkor most egy kis maszlagos közérdekű: NE TELEFONÁLJ VEZETÉS KÖZBEN, mert ha teszem azt elcsapsz egy kislányt, akkor egész életedben inni fogod a levét, kivéve persze ha rögtön utána nem vágnak agyon (?) a lány szülei vagy esetleg a börtönben a martalócok nem teszik majd ugyanezt. Így is sok az utakon a vezetni csak számítógépen tanult tizenéves balfasz és egyéb állatfajta, nem kellesz még Te is a tápé telefonoddal. Nincs az a spontán durrdefekt vagy az a hirtelen eléd szambázó aranyszarvas, amire fel lehetsz teljesen készülve. Semmi sem tehet 100%-ossá ahhoz, hogy majd az adott helyzetben helyt állj és az említett kislány esetleg haza is érjen. Mindez persze telefon nélkül is igaz. Nem beszélve arról, hogy még csak elütnöd sem kell ahhoz senkit, hogy valakinek életreszóló élményt szerezz. Felborulsz kétszázzal és egy kislány pont a te szétloccsant bélrendszeredet fogja megtekinteni elsőként az utcán egy szép verőfényes reggelen. Egy egész életen át emlékezni fog rá, ebben biztos lehetsz. Úgyhogy (a kislány és rokonai, valamint egyéb védtelen járókelők nevében) arra szeretnélek megkérni, hogyha mindenképpen meg szeretnéd magad dögleszteni, akkor azt egy teljesen elhagyatott kopár vidéken tedd. Ott agyatlan idiótaként felfordulhatsz, kutyát nem fog érdekelni, legalább egy száguldozó fityfasszal kevesebb lesz az utakon. Ámen.

Nem a seggemből beszélek, mert már nem száz, meg nem ezer sofőr mellé ültem be és ebből (bár kellő tapasztalattal az ember szűrni tudja a férgesét) sok seggfej "autóvezetővel" volt már dolgom. Főleg pár (papíron már sajnos nem) kisgyerek, aki egész életében másra sem vágyott, csak arra, hogy megkapja a kis vasát a retkes segge alá és végre legyen belőle "valaki", esetleg nőt is fogjon magának, elvégre van négy kereke - mármint az autójának. Teljesen abszurd maga a tény, hogy mennyi kretén van az utakon - jogos (?) ítvánnyal.

Ha Te is egy vagy a sok vadbarom közül, akkor valószínűleg csak akkor fogsz rájönni, hogy nem érte meg agyatlan idiótaként száguldozni, ha már a mentőhelikopterrel gerincsérüléssel visznek be valamelyik kórházba vagy ha esetleg levágják pár végtagodat, netán végignézed ahogy a halálát okozod egy tulajdonképpen teljesen ártatlan embernek a saját baromkodásod miatt. Na, majd AKKOR rájössz, hogy mekkora értelmetlen hülyeség volt az egész - de AKKOR már késő lesz. Most még talán tehetsz érte, hogy mindez ne történjen meg... Én szóltam.

Az INNÉT kezdődő olvasmányt nem bizos, hogy feltétlenül komolyan kell venni, mert könnyen lehet sértődés vagy egyéb félreértés a vége. Arra kérek hát mindenkit, hogyha mégis tovább olvas, akkor azt csak a saját felelősségére tegye. A fentebbi sorokat viszont teljesen komolyan gondolom és nem véletlenül szenteltem neki annyi helyet, amennyit.

Ilyen az amikor az ember a saját monogrammjával stoppol

06:50-kor készült a Hegyétés kép, ekkor már javában ott dekkoltam és boldogan fogtam a kezemben a jó öreg BA feliratot, s mint egy türelmes horgász arra vártam, hogy valaki ráharapjon a csalira. Nagyjából negyed óra múlt el, amikor megállt egy bajszos ötvenes munkásember és már téptünk is Pozsony felé, mint egy zárlatos NASA rakéta. Nem volt valami bőbeszédű, de többet beszélgettünk a telefonbetyárhoz képest. Festékes-kannás-létrás munkásember fíling áradt belőle mindvégig. Amikor Somorjára értünk, nagyon pipa lett, mert forgalomelterelés volt a városban. Nagy káromkodás közepette Csallóközcsütörtök felé kellett elkanyarodnunk a szekérrel. Folyamatosan nézni kellett a sárga elterelő táblákat, mert nagyon szar helyre voltak kirakva, már amikor egyáltalán ki voltak. Közben mindenkit szidott, aki lassan tötyögött előttünk. Aki csiga lassan megy, az azért balfasz, aki meg kétszázzal nyesi a kanyarakot, az azért idióta (persze nagyjából igaza is volt). Bár nem a szokásos úton, de végülis eljutottunk Pozsonyba. Valahol a belváros közepén ugrottam ki, úgyhogy belekerültem e szociálisan alultáplált túrós lepény közepébe. Helyén volt a dolog, időben voltam bőven, aminek nagyon örültem. A fél órával későbbi gebasznak már kevésbé...

Hegyéte-spotting

Hogy mégis mi történt fél órával később? Pozsony észak-nyugati részén van egy böhöm nagy éjjel-nappali TESCO és mellette fut közvetlenül az autópálya, ami már vígan Csehország felé viszi az aktuális stopposkölköt. Na már most én ezt a helyet céloztam meg. Felültem egy trolibuszra (így utólag: mi a faszé' kellett?!), s leülvén hátra trécselésre adtam a fejem pár őslakossal. Értsd: egy idősebb öreglánnyal és egy fiatalabb pozsonyi csajjal. Kérdeztem tőlük angolul, hogy erről a troliról hol kell pontosan lehuppannom ahhoz, hogy át tudjak szállni arra a buszra, amit kiszúrtam magamnak, ergó amelyik az említett TESCO-hoz visz (persze ekkor én ezt már mind tudtam, a beszélgetéssel más célom volt, ami a következő mondatból ki is derül). Megkérdeztem tőlük, hogy az ellenőrök milyen gyakran járnak erre ebben az időben. Mondták, hogy így meg úgy meg amúgy, meg hogy ritkán vannak, mondom oké, akkor majd a következőnél leszállok, egyébként is ott lesz már az én buszom. Csuhajja.

A tetthely...

Erre tessék, felszáll három szőrös gorilla és miután pár másodpercre letették a seggüket elénk, megtörtént a "big happening". Azaz felpattantak és elkezdték nyomatni a szokásos kalleros dumát. Értsd: a jegyeinket kérték. Nekem meg persze nem volt. Nem adtam magam könnyen, mert az elejétől fogva angolul nyomattam nekik a sódert, amire ők csak kábé annyit tudtak kinyögni, hogy "ticket". Nem akartam megmutatni a személyimet, mert azt nem szeretem, plussz sokszor nem is hordom magamnál, mert minek. Ők meg már a rendőröket akarták hívni (bár szerintem csak kamuztak), így hát nincs mese, úgy döntöttem, hogy ennek itt véget kell vetni, mivel nem akartam az aznapi prágai megérkezésemet veszélybe sodorni egy-két seggfej miatt. Életemben először büntetett meg ellenőr buszon/trolin/metrón/tengeralattjárón - pontosan negyven euróra. Ennyi volt hát a nagy bűntény, amire persze nem vagyok büszke, mert hát elvileg senki ne utazzon ingyen (mondja ezt egy stoppos...), meg milyen dolog az már, hogy nem veszel jegyet. Ennyit már igazán be kellett fizetnem a nagyvilágnak a sok nemzetközi bliccelés után. Sőt, több tízezer kilométernyi stoppolás után mi ez a kis büntetés? Piskóta. Azt persze mondanom sem kell, hogy ettől függetlenül mennyire üdvözlöm a patyolatos petrezselymes jó édesanyjukat a szőrösfejűeknek.

...

Kihevervén a fesztivált, 08:46-kor már a 63-as busz megállójában vártam a hatvanhármas buszra, ami hamarosan megérkezett. Én pedig felszálltam rá. Meglepő fordulat, nem? Negyed óráig tartott, míg a busz elpöfögte magát a stoppos helyre (a bazi nagy TESCO-hoz). Itt egy megzavarodott, félig csöves félig higéniátlan nyugdíjasnak kinéző arccal kellett szóba elegyednem, de ezután már minden további gond nélkül úton voltam a stoppos helyemre. Egy kisebb terepszemle után kinéztem egy nagy vasoszlopot, mégpedig azt, amelyik a BRNO és egyéb feliratú táblákat tartotta, mit mondjak, eléggé masszívan. Leraktam a cuccomat és elkezdtem stoppolni Csehország felé, BRNO táblával a kezemben.

Táblák

Itt épp bekapta a görcs a hátamat (na jó nem, csak a fotó kedvéért majomkodtam)

Ide cuccoltam át (kábé csöbörből vödörbe)

A fotók és az emlékeim arról árulkodnak, hogy még 10:30 körül is ugyanitt vesződtem, mert kutya sem akart megállni. Nesze neked Berlin stoppal. Rohadtul meleg volt, én meg persze Nappal szemben álltam, dehát istenem, túl szép lett volna, ha nem így történik. Meg hát aztán a stoppolás se mindig habostorta, de erről már prédikáltam itt eleget, úgyhogy most nem fogok. Erről a ritka szar stoppos helyről azt kell tudni, hogy a TESCO parkolójának a sarkán van (ami mellett még egy McDonald's is csábítja a sok dagadni vágyó dilettánst), na és persze itt lehet felkanyarodni a D2-es sztrádára, meg még egy csomó más irányba is. Pont ez volt a baj, hogy nem mindenki Csehországnak tartott. Nem beszélve arról, hogy a cseh rendszámú autók (leegyszerűsítve: csehek) baszottul ritkán állnak meg. Ezt már milliószor tapasztaltam és más stopposok is mesélték. Hihetetlen. Talán ha egy dús hajú szőke bombázó vagy miniszoknyában, na akkor TALÁN majd befékel valamelyik zárkózott bohémja, de még ez se biztos. Szidom itt őket, közben meg egy cseh rendszámú fekete Mercedes állt meg, benne egy hamisítatlanul csehül szövegelő üzletember, amolyan "szőrösre hízott ötvenes" alak. Na végre. Úgy látszik vannak kivételek (mondjuk évszázadonként kettő darab cseh autó...).

Ő dobott át a határon túlra

A pacák még frissen lakmározott az ízletes és finom (pff, hogy tudok ilyet leírni?) mekis kajából, de már ekkor elkezdett csehül beszélni hozzám, amit én nagyon bírok hallgatni. Szimpatikus a cseh nyelv hangzása, szinte már dalolászni hallja az ember a másikat, olyan fílingje van az egésznek, de lehet, hogy csak nekem tetszik ez annyira, nem tudom. Legalább annyira utálom a szerencsétlen cseheket az anti-stoppos viselkedésük miatt, mint amennyire szeretem a cseh nyelv hangzását. Kedves volt tőle, hogy megkínált a sültkrumplijával (hranolky forever), sőt még innivalóval és valamilyen cseh kekszféleséggel is. Egyikből sem kértem. Elég volt az is, hogy fasza volt az időjárás az autóban, sőt bőven volt hely a lábaimnak és a pakkomnak is. Mint utólag kijelenthetem, a sofőr nem volt se pedofil, se perverz, se texasi láncfűrészes - legalábbis velem akkor és ott nem. Mindenféle téma szóba jött, már amennyire tudtunk csehül kommunikálni egymással. Szó esett árvízről, Prágáról, stoppolásról, ja meg arról is, hogy van neki egy nagyon jó magyar barátja és szereti, ahogy nyúlpörköltet vagy valami hasonló ínyencséget csinál, bár a nyúlpörköltben nem vagyok annyira biztos, hogy tényleg az volt, aminek hallottam. Lényeg a lényeg, az öltönyös szivar kirakott a szlovák-cseh határ után pár kilométerre lévő Shell kúton, tehát már Csehországban voltam és nem abban az istenverte pozsonyi teszkós parkolóban.

Hitchhiking to Prague (itt úgy néz ki a lábam, mintha a térdem alatt csak egy rosszul összerakott faláb lenne)

A poén az, hogy miután kiszálltam a kocsiból, a fazon ment vagy húsz métert és leparkolt balra. Én meg ahogy mentem a benzinkutas parkoló végére, ahol van a sztrádára visszavezető út, elhaladtam az autó mellett. Itt azt láttam, hogy a cseh fickó mozdulatlanul és csukott szemmel ott ül az autóban, furcsa pózba vágva magát. Mondanom sem kell, hogy egyből az ugrott be, hogy tuti infarktust kapott vagy ilyesmi. Na mondom zsír. Mekis kaja, szűk ruha, izzadt bizniszmen fíling - ez mind elegendő egy kisebb-nagyobb infarktushoz, nincs igazam? Nincs. De azért jól hangzik.

Egy fákkal övezett füves részre táboroztam le, mert enyhén szólva is jól esett árnyékban lenni. Na meg aztán marhára nem hiányzott az, hogy idő előtt hugyosra melegedjen a söröm. Pár perc után nagy örömmel láttam magam mellett integetve és lámpát villogtatva elsuhanni az álinfarktusos cseh férfit, aki elhozott idáig. Fél órát stoppoltam PRAHA feliratú táblával, de nem akart senki megállni, úgyhogy amellett döntöttem, hogy bemászom (na persze nem négykézláb) a húsz-harminc méterre lévő fehér falú étterembe. Pontosabban annak teraszára. Egyik székre a pakkjaim, a másikra én kerültem, sőt, még wifi is volt kint, szóval pár perc erejéig elvoltam, de ennél több sajnos nem történt. Az égadta világon semmi. Ugyanis egyik udvarias kiszolgáló sem akarta kidugni a kedves fejét hozzám, hogy esetleg megrendeljem a jó kis gulyáslevesemet, finom ropogós kenyérrel. Magyarul: szartak rám.

Ebből a kis negatívumból kiindulva nem állok neki minősíteni a cseh vendéglátóipart, mert az kábé legalább annyira baromság lenne, mintha a szaúd-arábiai embereket Oszáma bin Láden után ítélném meg. Visszatérve a parkolóba: még mindig cefetül meleg volt, de miután megettem pár magammal hozott kekszet, ismét kiálltam stoppolni az út szélére.

Lö csavarhúzó

Azt tudom, hogy délben még mindig ott rohadtam ezen a pusztulatos helyen, mert ekkor készítettem ezt a rendkívül idilli fotót, amin egy fűben talált rozsdás csavarhúzót tartok a kezemben. Nem tudom mi a bajuk a cseheknek, de nekem nagyon nem akartak megállni (valószínűleg a csehek szemében ennyire pszichopata gyerekgyilkosnak nézek ki). Vagy lehet, hogy nem kellett volna végig a kezemben tartani a csavarhúzót és mint egy őrült, vicsorítani is mellé? :) . A forgalom mindenesetre nem volt a legsűrűbb, de azért jöttek-mentek a kocsik - pechemre persze főleg cseh rendszámmal. Fuckyeah.

Na és ekkor jött egy kis fordulat, véletlen, twist, sors keze, zsíros kenyér, nevezze mindenki annak, aminek akarja. Az történt ugyanis, hogy míg én izzadt cowboy módra stoppoltam, az út másik oldalán megállt egy ezüst autó. Benne egy apukaféle feszített, hátul meg egy gyerek biztonsági ülésbe gyömöszölve. Mindez persze nem érdekelt volna annyira, ha nem vettem volna észre, hogy a kocsi rendszáma DS jelzésű (Dunaszerdahely). Mondanom sem kell, hogy rögtön elkezdtem fogalmazni magamban a mélypszichológiailag tökéletesre csiszolt kérdőmondatomat, amiben arra kérdezek rá, hogy konkrétan merre is mennek tovább, na és persze ami a lényeg, hogy egészen véletlenül nem jöhetnék-e velük egy darabig én is, mert itt még diplomatikusan is fogalmazva "nagyon szar" stoppolni. A csávó nem volt túl vicces kedvében, mi több, kifejezetten bunkónak tűnt. Kiszállt és kinyitotta a csomagtartót, mert valamilyen problémája volt. A kérdésemre rábólintott, csak adjak neki már egy istenverte tollat. Na szuper, volt nálam kettő is. A faszi megkapta a szuvenír tollát és végre kicsit lenyugodott. A csomagtartóban hálistennek nem volt egyetlen nyögdécselő megkötözött ember sem, de a mai napig nem tudtam meg, hogy mi a brét írt fel a papírjára. Azt mondta, hogy Olomouc felé mennek, azaz Brünntől pont ellentétes irányba, mint amerre én. Nem baj, mondtam neki, hogy jó lesz, mehetünk, majd kiszállok egy ikerbenzinkúton és visszafelé stoppolok.

Nem sokkal a "stoppos-gyilkos" letérő előtt

Kiderült róla, hogy fénytechnikus, szóval konyít az ilyesfajta dolgokhoz. Ami mondjuk, egy filmezés során, nem jön rosszul. Filmes létemre érdekelt voltam a témában, de azért annyira nem merültünk bele. Elvégre az is elég volt, hogy egy autóban ülök, ami végre északnak halad és nem kell bámulnom a zárkózott és beszari csehek nemtörődöm fejét. Persze ekkor még nem álltam egy olyan helyen, ami tulajdonképpen ellehetetleníti a stoppolást Prága felé.

A csákesz nem volt túl kedves. Legalábbis akkor és ott velem nem volt az. Valószínűleg pont leszarta, hogy ül-e stoppos ott vagy sem (lehet, hogy lopott volt a gyerek?). Beszélt, de kábé úgy, hogy rá volt írva az arcára, hogy "húzd le magad és takarodj a kocsiból". Persze nem csináltam mindebből világtragédiát (a fenét nem, mi?), mellesleg én is teszek rá, ha valaki bunkó, sőt mondanom sem kell, hogy még örültem is neki, mert inkább egy fapofa autójában üljek a célom felé haladva, minthogy ott poshadjak meg egy cseh benzinkúton a semmi közepén, több száz kilométerre Berlintől. A poén az, hogy a képen, amit csináltam róla, épp nyitva van a szája és elvileg nevet. Mindegy, azért köszöntem szépen a fuvart.

Miután végigrepesztettünk a D2-es sztrádán egészen Brünn elejéig, elérkezett az a pont, amikor már elvileg nyögnöm kellett volna valamit arról, hogy mégis hol akarok majd kiszállni, mert ők ellenkező irányba mentek, tehát Brünntől "jobbra", én viszont Prága irányába, azaz "balra". Mit lehet ilyenkor csinálni? Kitaláltam, hogy megyek még velük pár kilométer erejéig a D1-esen Olomouc irányába, s ha lesz ,,iker-benzinkút,, akkor majd ott kiszállok. Mentünk pár kilométert és jött egy dimbes-dombos megállóhely benzinkúttal fűszerezve, aminek szerény véleményem szerint nem volt ikertestvére a másik oldalon ahova átsétálhatnék Prága felé stoppolni, de a csákesz ragaszkodott hozzá, hogy van, így hát végülis itt szálltam ki, ők meg elhúztak a brébe. Naná, hogy nekem volt igazam. Egy Olomouc felé "néző" benzinkúton voltam, ami azt jelentette, hogyha ott stoppolok, akkor baromira ellenkező irányba tartok, szóval enyhén kizárt, hogy úgy Prágába jussak (nem beszélve arról, hogy egy veszélyesen meredek lejtőn volt az egész felhajtó, szóval DUPLA BUKTA). Vlagyivosztok felé meg kicsit hosszú lett volna kerülni.

A fura sofőr

13:00 körül járt az idő, amikor megkezdődött a nyeszlett benzinkutas kálvária avagy a "hogy a romlott túróban fogok estére Prágába jutni?" sztori. Kezdjük ott, hogy első dolgom volt elkezdeni egy cefetül éles és nagyon lehetetlenül kitalált kanyarban stoppolni. Hű akartam maradni a stoppos énemhez, szóval muszáj volt megpróbálnom a másik oldalon stoppolást (tulajdonképpen a "másik oldal" csak egy nagy és éles kanyart jelentett). Mellettem egy eszméletlenül végtelennek tűnő napraforgóföld volt, egy kicsit rusnyább, elb@szott változatban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem messze tőlem egy kopasz kövér férfi biciklizik, majd egész egyszerűen elkezdett befelé tekerni, egyenesen a semmibe. Kicsit szürreális fílingje volt az egésznek. Majd megittam az egyetlen sörömet és kifotózkodtam magam a napraforgók bűvöletében, aztán megpróbáltam kiagyalni egy bé tervet, mert kurvára úgy nézett ki, hogy ebben a kanyarban bizony senki sem fog megállni - a balga csehek meg főleg nem. Én meg nem akartam itt megrohadni.

Az összekötő hídon visszaballagtam a sztráda másik oldalára, ahol volt a benzinkút és egy kisebb parkoló. Itt vártam egy kicsit a már említett felhajtónál, ahol jött biciklivel (ehh, honnét jöhettek ezek mind?) egy félig bolond, félig cseh emberke, figura, tag, mindegy minek nevezzük, nem illik egyik kategóriába sem. Kicsit kattant volt és mellé kelekótya is, de ez teljesen lényegtelen, mert jóindulatú és segítőkész ember volt. Megnyugtatott, hogy régen ő is szokott stoppolni és hozzáfűzte, hogy itt bizony tényleg nagyon esélytelen és agyrém dolog a stoppolás művészetét gyakorolni. Na mondom fain, köszönjük a jó híreket. Kérdeztem tőle, hogy nincs-e véletlenül telefonszáma valamelyik brünni taxira, amelyik esetleg át tudna engem dobni valamelyik másik oldalon lévő benzinkútra. Tulajdonképpen rendes arc volt, mert kitalálta, hogy bemegy a benzinkútra és megkérdez valakit, hogy melyik taxitársaságnak érinti még ez a satnya benzinkút a körzetét.

Csenddé lett

Enya - A Day Without Rain

Egy kis tikkadásgátló + esélytelen kanyar

Praha, Bratislava, Olomouc, ... Praha

A kissé kattant, de annál segítőkészebb figura

Miután vártam rá negyed órát, végre megkerült, s azt a hírt hozta, hogy menjek be, mert várnak engem. Valamelyik jófej kiszolgáló csaj már hívott taxit. Miután bementem, kiderült, hogy mégsem, merthogy nem elérhető egyik szám sem. Majd felhívtak egy másik benzinkutat, onnét pedig megadták neki egy újabb taxis telefonszámát, majd azt is felhívták, de hamar kiderült, hogy azok sem jönnek már ki erre az anyaszomorító benzinkútra. Mondanom sem kell, hogy mennyire örültem ennek. Ott álltam a nagy hátizsákommal, PRAHA táblával a kezemben, miközben körülöttem kismillió turista akarta kifizetni a kis csokis kalácsát, ásványvizét, gumicukorkáját, meg cerkám tudja micsodáját. Ami a lényeg, hogy kicsit idegesítőek voltak a jóllakott óvodás képükkel együtt, na meg hát őket várta a kényelmes, légkondis autó, én meg ott rohadtam a pakkommal a hátamon, mint egy nyeszlett tevehajcsár, miközben azt se tudtam, hogy akad-e egyáltalán ebben az életben még olyan taxitársaság, aki képes kiküldeni ehhez a telibekúrt benzinkúthoz egy istenverte autót.

A kopasz taxis

Csodák csodájára, de akadt...

15:10-kor készült a kopasz taxisról a kép, tehát ekkor már pár perce bent ültem az autóban és épp egy másik oldalon lévő benzinkútra tartottunk a sztrádán. Volt belőle három is, de végülis a legutolsónál dobattam ki magam, mert ez a legnagyobb, na és persze azért, mert a második benzinkutat már ismertem, s gondoltam fő a változatosság - elvégre az gyönyörködtet. Még akkor is, ha az embernek a töke ki van már az egésszel, hátán egy cseszettnyi táskával, dögmelegben. Logikusan jön a kérdés, hogy akkor mégis miért csinálom?

Hát, valószínűleg azért, mert szeretem.

15:15 körül megérkeztünk a lepukkant benzinkútra (utólag csak Tom Jones kút), s miután kicsengettem neki cseh koronában a cehhet, végre nekiszedelőzködhettem stoppolni (bazzeg, van ilyen szó egyáltalán?). Nem volt valami vidám a környék, balra tőlem egy összecsúszott drótkerítés ásítozott, a dombok mögött mintha csak egy atomhulladék-lerakat álcája lett volna, gazzal benőve. Nem messze tőlem pár kamion rostokolt, gondolom mindegyikben húzták a lóbőrt, mert rendesen be voltak függönyözve. Ami a lényeg, hogy ez a hely volt a legnagyobb szívás az egész út során, ugyanis nem kevesebb, mint két órát avagy százhúsz percet avagy hétezerkétszáz másodpercet töltöttem azzal, hogy itt stoppoltam. Ja és itt kristályosodott ki bennem az a kedves és hasznos gondolat, hogy soha, de soha a büdös életben nem fogok többet Csehországban stoppolni, mert ez egy hihetetlenül magának való, visszahúzódó nemzet és csak úgy tonnaszámra húztak el mellettem a cseh rendszámú autók. Ezt leszámítva persze a cseh nyelvet és kultúrát, mint olyat, nagyra tartom és szeretem. Persze azért a középső ujjamat továbbra is fent hagyom nekik a levegőben...

A (majdnem) végzetes megállóhely

Trampen

Lassacskán sötétedni kezdett, így hát erősen agyalni kezdtem azon, hogy mi a péklapát lesz így velem. Hicshájking forevör. Álltam a szerencsétlen Tom Jones koncertet hirdető óriásplakát előtt (vajon erre hányan mehettek el?!) és baromira úgy tűnt, hogy itt fogom tölteni az éjszakát, végre egy kis mellékszerepet biztosítva szerény kis hálózsákomnak is. A nagy várakozásban már egy harmadik kezet kezdtem növeszteni és majdhogynem kiszívtam a hátsó nagyőrlőimet a helyükről, sőt, már az atomtemető kerítése mögötti füves részre kacsintgattam, sőőőt, már a tomdzsonsz koncertre is elmentem volna (?!) ... amikor egyszer csak ismét megtörtént A CSODA, csupa nagy betűvel. Komolyan mondom, ez megint a "meg kellett dörzsölnöm a szemeimet" történet volt, mert kis híján valóban le kelett csekkolnom, hogy nem álmodom-e. Hogy mégis mi történt? Mindössze annyi, hogy több, mint két órás agypusztulat után végre megállt egy Opel, ja és ki nem találnátok, hogy milyen rendszáma volt. Elárulom: CSEH. A slusszpoén csak ezután következett.

Miután megállt mellettem az autó, én jó szokásomhoz híven kinyitottam az ajtót (persze olyankor, amikor a sofőr lehúzza az ablaküveget akkor ezt nem szoktam csinálni), s csak annyit mondtam, hogy Prágába megyek. A hosszú barna hajú, napszemüveges, kissé hippi beütésű krapek bólintott és már indultunk is Prágába. Hihetetlen. Na, de ez még mind semmi. Miután beszálltam, már nem csehül, hanem angolul szövegeltem a sofőrnek. A következő párbeszéd hangzott el az első percben:

...

én: "I am going to Prague."

sofőr: "Where are you from?"

én: "Hungary, Budapest."

- néma csend -

sofőr: "Nebassz föl, magyar vagy?"

én: "Jah, igen."

- nagy röhögés -

én: "Te honnan vagy?"

sofőr: "Dunaszerdahely."

én: - hibernált arccal - "Ezt nem hiszem el, ilyen nincs. Én is DS-i vagyok."

- még nagyobb káromkodás + röhögés -

Na, ha ezek után valaki azt mondja nekem, hogy mindez csak humbuk, akkor üzenem neki, hogy lekváros kenyér. A pudvás életbe, mi a valószínűsége annak, hogy ugyanabból a retkes városból elindulva néhány óra múlva felvesz egy bizonyos személy, aki ugyanoda tart ahova én. Ugyanonnét ugyanoda. Kérdőjel. Miután nagy meglepetésemre kiderültek e fontos dolgok, tulajdonképpen végigdumáltuk az utat Prágáig. A nevét némi prájvöszi betartása miatt inkább nem említeném, maradjunk csak annyiban, hogy essz betűvel kezdődik és ilárdra végződik. Huszonvalahány éve költözött ki Prágába és azóta ott él a feleségével együtt, aki egyébként valamilyen turisztikai könyvet is írt már, bár tudom, hogy ez így elég silány jellemzése a műnek. Ja igen, már emlékszem. Prágáról csinált egy turistáknak való ajánlókönyvecskét, képekkel, tippekkel, miegymással fűszerezve. Sz***** egyébként megint ismét filmes témával jött elő, mégpedig azzal, hogy jelenleg arra kérték őt meg, hogy csináljon valamilyen dokumentumfilmet, de még nem tudja pontosan, hogyan fog belevágni. Egy szó mint száz, volt miről beszélni.

Többek közt arról is mesélt, hogy történt vele régebben egy elég komoly baleset. Egy dimbes-dombos tájon autózott, amikoris egy kisteherautó jött vele szemben. Ez még rendjén is lett volna, csakhogy egy másik kisteherautó is felbukkant, aki éppen a másikat akarta megelőzni a dombon. Az egész szituáció olyan volt, hogy Sz***** már sehogy sem tudta elkerülni az ütközést. Na és itt jön a lényeg. Abban a tudatban, hogy össze fog ütközni az épp előzésben lévő kisteherautóval, összeszedte magát, jól megragadta a kormányt, majd összeszorított fogsorral és felturbózott adrenalinnal azt mondta magában, hogy "NA ÉN EZT MOST TÚLÉLEM". Mint láthatjátok, sikerült neki, különben ezt az egészet most nem olvashatnátok itt (sőt az is lehet, hogy még mindig ott rohadnék Brünn mellett, legalábbis a cickányrágta csontvázam és a pakkom biztosan). Ebben a sztoriban az érintett meg ennyire, ahogy ezt az egészet elmesélte és elmutogatta, ezért írtam le ide. Fontosnak tartom az ilyesfajta hozzáállást. Azt mondta, hogy a fakabátok, amikor kimentek helyszínelni, akkor azt hitték, hogy csak két kisteherautó ütközött össze, mert az ő autójából kábé szar se maradt (és itt most nem akarom elsütni a Por-sche poént). Ráadásul - csodával határos módon - neki semmi baja nem lett, csak az egyik ujja kezdett el vérezni, de az úgy, hogy összespriccelt vele mindent. Valószínűleg az adrenalin miatt. Van aki nemzetközi stoppolással veszi magához az adrenalint, van aki két teherautó közé hajt nagy elánnal.

Ő vitt be Prágába

Ennyit hát az ő szerencsés kimenetelű karamboljáról. Egyébként ő tipikusan az az ember, aki - miután felvette a stoppost (azaz jelen esetben engem) - jókedvűen végigpofázza vele az utat. Szóval tulajdonképpen az egyik legjobb kategóriába tartozik. Azért, hogy bemutassak és megismertessek más "kategóriákat" is, leírtam ide pár embertípust, akikkel már sokszor volt dolgom stoppolásaim során. Hangsúlyozom, hogy a most következő rövid jellemzések több ezer ember autójába való beszállás után születtek és még így is csak nagyon általánosítva, tömören próbáltam jellemezni egy-két érdekes "fuvartípust". Remélem egyértelmű, hogy nem lehet mindenkit besorolni valamelyikbe és rávetni rögtön, hogy "na ő bizony citromsárga!". Minden ember különbözik egymástól valamiben. Jöjjön hát pár kategória:

A jófej - Ide tartozik a pár sorral feljebb említett úriember is, azaz Sz*****. Az efajta emberrel könnyedén telik az egész út. Magáról is mesél, rólad is kérdez, érdeklődik, sőt, még talán humorérzéke is van. Na mi kéne még? Hálistennek a fuvarok jelentős százaléka ide tartozik.

A háborús bűnös - Meglepő, de annyira sok ilyen típusú sofőrrel volt már dolgom stoppolásaim során, hogy muszáj volt ide írnom. Ez az az ember, aki kábé telibeszarja, hogy hova mész és miért. Csak és kizárólag a saját megrögzött történelemóráját tartja - önjelölt politológusként. Elromlott otthon a kenyérpirító? Annak kérem biztos politikai okai vannak. Mocskos kommunisták, büdös szocik, álnok kapitalisták, így baloldal, úgy jobboldal, ilyen nemzeti erkölcs, olyan helyi önkormányzat, ki így kapja be, ki úgy menjen a fenébe - na ezekről sokat tudhatsz meg az út során, persze csakis az ő egyéni szemszögéből, elvégre a történelem már csak ilyen. Mondanom se kell, hogy mennyire szimpatizálok az ilyen begyöpösödött, elvetemült agyakkal.

A vadbarom - Az, aki százkilencvennel rohangál a kátyús utakon egyik településről a másikra. Az, aki nem képes felmérni a saját retyedéke és a szembejövők által kifejtett hatalmas erőt. Az, aki nincs tudatában annak, hogy egy önmagánál jóval nagyobb pléhdarabban ül, majdnem úgy, mintha egy piskótából készült bábu lenne. Az, aki már állítólag felnőtt, de még mindig azt hiszi, hogy egy számítógépes játékban élvezkedik. Az, aki összvissz harminc mennyiségnyi IQ-t kapart össze egész élete során (és akkor ebben már a lábgombák értelmi szintje is benne van). Az, aki (ha hallott is már róla, de) nem sűrűn vette komolyan, hogy egy komolyabb ütközéskor két esetleges durva következmény közül az a "jobbik", ha meghal, s nem pedig az, ha maradék éveire lebénul. Az, akit nem érdekel, hogy más emberek nyomorékok vagy árvák maradnak miután ő (inkább csak Az) nem tudta időben megfogni a kétszázzal süvítő gagyimobilját egy éles (vagy akár egészen tompa) kanyarban. Na, Az egy barom, egy igazi vadbarom, s mint olyat, jobb nagy ívben elkerülni stoppolás során IS. Ez (a vadbarom) az egyik jelentős érvem ahhoz, hogy teljes mértékben eltántorítsak MINDENKIT a stoppolástól.

Mici néni - Nem sokszor, de néha mégis akad, hogy egy kifejezetten 60-70 év körüli nagymama vesz fel. Legtöbbjükön érezhető a visszafogottság, mert nagyon ritkán kérdez és azt is csak nagyon finoman, halkan kimondva (de legalább kérdez!!). Őszintén szólva, az ilyen csajokat bírom a legjobban, mert valljuk be, sok bátorság kell ahhoz, hogy védtelen idős hölgy létére beengedjen egy vadidegent az autójába. Az ember aztán igyekszik nem megvakarni még az ártatlanul viszkető orrát sem, nehogy véletlenül a legkisebb gyanúját idézze elő annak, hogy esetleg egy elvetemült pszichopatának tekintsék, aki épp késelni készül.

A bekakkantott - Ő az az ember, aki tipikusan annak a példája, amikor valaki véletlenül (?!) vesz fel valakit az autójába. Te stoppolsz, ő megáll, Te beszállsz és már indultok is. Na igen ám, csakhogy lerí róla, hogy be van szarva, fél, majrézik, parázik, mindegy minek nevezzük, egy a lényeg. Látod rajta, hogy szorong. Néha görcsösen elnéz az anyósülés irányába, szemei furcsán állnak és alig meri kimondani azt a pár szavacskát, amit nagy nehezen összefogalmazott és megkérdezett tőled. Te meg hiába mondasz az átlagosnál kicsit furább dolgokat (pl. egy kis önéletrajzi: "áhh, ez nem nagy ügy, voltam már stoppal Amszterdamban is"), ő úgy sem hiszi el, mert biztos csak egy összevissza hablázó félnótás vagy, aki lehazudja az összes csillagot az égről. Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogyha esetleg valaki olyan olvassa most e sorokat, akit az előző pár mondat akár csak egy kicsit is jellemez, és a közeljövőben esetleg az a veszély fenyeget, hogy stoppossal akad össze a bajsza az országút mentén, akkor inkább VÉLETLENÜL SE vegye fel a kocsijába, így aztán megkímélheti magát attól, hogy feleslegesen bepánikoljon és még talán az ülésből se kell kimosnia a kakafoltokat.

A némafilmes - Nem volt kedvem letuskózni vagy lepszichopatázni az egyébként egyáltalán nem biztos, hogy efajta sofőrt, így hát maradt a némaságra utaló jelző. Róla azt "kell" tudni, hogy végig kussban van. Az egész út során egy árva kukkot nem nyög ki a száján, esetleg amikor beszállsz akkor köszön egyet halkan odavetve, vagy amikor kiszállsz, de ettől többet nem lehet tőle elvárni. Ami nem is feltétlenül nagy baj, elvégre ki tudja melyik elvetemült Hannibal Lecter nézett ki zsákmányának amikor észrevett az út szélén, csak épp meggondolta magát miután beszóltál neki az ablakon. Persze ami a valószínűbb az az, hogy ő egész egyszerűen csak ilyen és kész. Nem lehet mindenkivel jól elbeszélgetni. Ami pedig a stoppos komfortérzetét illeti, egyértelműen NEM ez a legjobb sofőrtípus a tökéletes utazásra. Hálistennek viszonylag ritka az efajta páciens, havonta egyszer mégis akad egy darab belőle.

A bűzborz - Avagy "miért raktam ki a kezem?". Bármennyire is meglepő, nem a vecsési káposztaszállító kisteherautónak vagy a vágóhídról frissen kibelezett marhabelsőségeket szállító konténeres kamionnak szokott "kellemetlenül szar" szaga lenni, hanem ellenkezőleg: egy átlagosan kinéző személyautóban olykor pézsmatulkot megszégyenítő szagokra lehet teljesen ártatlanul lelni. Az ellenkező esetre is akad példa, azaz amikor a stoppos bűzlik úgy, mint egy rothadt gomba. Mesélték már sofőrök, hogy felvettek stopposokat és egyik-másiknak olyan orrfacsaró bukéja volt, mintha csak sajtot erjesztett volna a segge alatt. Egyébként ha véletlenül büdös sofőr mellé ülök be, akkor nem szokásom reklamálni vagy beszólogatni neki ezért, mert hát elvileg az ő "kedvességét" élvezhetem.

A kutyás - Nem akartam "Az állatbarátként" megnevezni, mert pár ocsmányul gőzölgő nyulat, gyíkot, pitont leszámítva a kutyák vannak többségben - már ami az én tapasztalataimat és a hátsó ülésen tespedő állatokat illeti. Ő az, akihez ha beülsz az anyósülésre, gond nélkül a nyakadban hagyja lihegni a bernáthegyijét. Ez végülis nem negatív dolog, kivéve talán akkor, ha egy agresszív(nak tűnő) rottweiler vagy farkaskutya nyaldossa a bal füledet és még csak rá se tudod szegezni mindig a tekinteted (vagy a sörétesed, feltéve ha van nálad). Amikor az ölembe mászik egy vaníliás Coccolino illatú csivava, akkor az már valamiért kellemesebb érzés, főleg egy ezerkilométeres stoppolás közben, bár akkor már kábé leszarom, hogy mi kúszik az ölemben, csak végre haladjunk.

A hittérítő - Alapvető jellemzői egy megszállott krisnás, egy álszent keresztény és egy aberrált középkori pap egyvelegéből vannak összegyúrva. Nincs az az isten és nincs az a pénz, amiért ne tudná bármibe belemagyarázni egyes "názáreti" személyiségek vagy indiai trollkodók tanításait. Ami a lényeg, hogy erősen beavatódsz az ő világába, sőt, az úgynevezett "hitébe" is belekóstolhatsz, néha eléggé intenzíven. Van ez az elterjedt "szlogen", miszerint tiszteljük a másik hitét, amit én meg is tudok érteni - egy bizonyos szintig (és akkor itt most nem az öngyilkos merénylőkről beszélek, azok a szerencsétlen lúzerek már szóra sem érdemesek). Amikor kiderül rólad, hogy kurvára nem az ő "hitét" fújod, akkor az ő szemében már nem is vagy ember. Na ez az amitől nálam kiborul a bili. Most bizonyára letudatlanmarháznak páran, de szerintem ezek az emberek, akik ilyen szinten "hisznek valamiben" - nagyon gyengék és főleg nagyon elvakultak. A másikat meg persze nem fogadják el.

Én elfogadom, hogy ők gyengék és elhallgatom a sok kitalált hülyeséget, de ők nem fogadnak el engem olyannak, aki egész egyszerűen csak többet szeretne tudni a világ dolgairól, s nem akar szimplán betagozódott birka lenni egy már meglévő és jól funkcionáló csoportban. Egyébként is, mindannyian gyengék vagyunk, csak erről keveset hallunk és keveset beszélünk. Én is, Te is, Ő is. Mindenki gyenge. Ennek persze semmi köze az izmokhoz vagy akármilyen brutális lézerágyúhoz. Nem vagyok egy utolsó hitetlen pogány, nekem is megvannak a határozott elképzeléseim véletlenekről, sorsról, végzetről, vallásról, hitről, az egész világegyetemről, s egyebekről, de ha már egy vallást kéne választanom a sok közül (mint teszik azt oly sokan), akkor biztos vagyok benne, hogy egyiket se választanám, nézzenek rám az öreg nénik akármilyen rossz szemmel is ("hú, szegény gyermek, se hite, se vallása...").

Két dolgot, pontosabban két nézetet tartok valószínűnek. Az egyik az, miszerint miután utolsót dobban a szívünk, akkor egészen konkrétan SEMMI sem lesz velünk - legalábbis szerény személyünkkel már biztosan nem. Etethetik magukat egyesek azzal, hogy az ember a műveiben él tovább (átvitt értelemben persze megnyugtató hasonlat), de őszintén szólva, akármilyen jó vagy rossz filmet csinál az ember, az a film már nem fog olyan jóízűen beleharapni a sajtburgerbe az egyik mekis benzinkútnál, stoppolás után. Vagy el tudjátok ti azt képzelni, hogy Arisztotelész, Charlie Chaplin, Michael Jackson és Hofi Géza egy helyen vannak? Mert én csak nagyon nehezen (és nem azért, mert baj van a képzelőerőmmel). Vagy mindenki oda került, ahová "hitte", hogy egyszer majd kerül? Az a szerencsétlen hangya, akire pár másodperce véletlenül ráesett egy alma a fáról, az előzőleg lehet, hogy egy indiai stoppos lány volt? Na ne hülyítsetek.

A másik nézetem pedig az, hogy valamiféle természetfeletti, emberi ésszel fel nem fogható "dolog" irányítja ezt az egész univerzumnak nevezett lekváros buktát. Erre vannak ilyen-olyan variációim/variációk, mint például "nincsenek véletlenek", vagy hogy "minden előre meg van írva". Sokszor érzem azt, hogy valóban, egy felsőbbrendű valami biztosan létezik, mert ennyi véletlen egybeesés kizárt, hogy csak úgy megtörténjen (elnézést a megszállott fizikus-csillagász-tudósoktól, de a Big Bang elméletet például egészen gagyinak tartom). Aztán belegondolok a világűrben legelésző sok-sok neutroncsillag, vörös törpe, fekete lyuk, üstökös és még millió más gigászi képződmény (állítólagos) létezésébe, s akkor kicsit megkérdőjelezem mindezt, hogy "na de mégis miért pont mi, emberek lennénk különbebbek a lepényhalaknál, szúnyogoknál vagy bálnáknál?" Persze ha nekik is van mennyország, akkor az már mindjárt más. Mosolygós szmájli.

Ennyit nagyon tömören az istenesdiből, mert ha valamibe, hát akkor ebbe a témába még valóban bele lehetne ölni több tízezer karaktert, idegsejtet vagy viszkis üveget. Egyébként is, az én isteneim sokkal inkább Stanley Kubrick, Mike Oldfield, Terrence Malick, Danny Boyle, Max Richter, Jon Hopkins, Yonderboi, Vangelis - és még akadnak páran. Kreatív emberek, akik olyan dolgokat tettek le az asztalra, amik biztosan meghatároztak és olyanná alakítottak, amilyen most vagyok. Ez pedig meghatároz abban, hogy milyen leszek. Az pedig majd egyszer abban, hogy "egykor milyen voltam" ...

... és ez itt most NEM IRÓNIA: Elnézést kérek azoktól, akiknek az előző pár mondatommal a lelkébe gázoltam vagy akiket mindez megbántott akár csak egy kicsit is vagy csak egész egyszerűen egy zsírparasztnak tűnök fel a szemükben - csak azért, mert nem választottam magamnak egy felettébb megnyugtató "vallást", vagy nevezzük aminek nevezzük, igazából tök mindegy. Egy kutyáról beszél mindegyik.

Itt még mindig a D1-es sztrádán suhantunk

Na, de most már térjünk vissza a mennydörgés nehézkes megmagyarázásáról a D1-es sztrádára. Prága előtt nem sokkal azt vettük észre, hogy pár kilométerrel előttünk marhára be van dugulva a közlekedés. A gyönyörű dimbes-dombos tájnak köszönhetően nagyszerűen el lehetett látni az előttünk lévő szakaszra (a sok-sok autó lámpafényével díszítve), plussz az elektromos közlekedési jelzőtáblák is figyelmeztettek rá, hogy 11 kilométeres dugó közeleg, ja és ha ez még mindig nem lenne elég, akkor a cseh rádión is bemondták, hogy előttünk valahol nagy baleset történt. Na, ekkor jött az az ötlet, hogy eltérünk Řícany irányába, megmentve így magunkat több órányi kínlódástól. Innét már nem volt sok hátra a cseh fővárosig, ahova aztán sikeresen eljutottunk. A Háje nevű metrómegálló előtt 18:54-kor szálltam ki a járgányból, mert ekkor készültek a fotók a szürkületes Prágáról és a metróállomásról. Irány a szállás, aztán még egy kis extraként belébecoltam a városba, majd vissza, aztán jóéjszakát.

Háje

Csak véletlen...

Az esti desszert a metrón

Szeptember 5. – hétfő – Prága – Berlin – 363 km – [Herzog Day]

Talán nem olyan meghökkentő a tény, de ezen a napon is baszottul korán keltem. Ez centire pontosan 04:00 órát jelentett. Nem sokat cseszekedtem, miután sikerült puccba vágnom magam a pakkjaimmal együtt, máris úton voltam a város szélére. A terv ugyanis a következő volt: baromira korán kelés után baromira nagyot gyalogolni baromira a város szélére. Ez konkrétan egy mekis benzinkutat jelentett, nem a legnagyobb fajtából, de ami a lényeg, hogy közvetlenül a sztráda mellett volt. Ráadásul az eszement hajnali dzsungeltúra fénypontja az volt, amikor Prága észak-keleti csücskéből egy rohadt nagy szántóföldön kellett magam átlábalni, de komolyan mondom, minden egyes tizedmásodpercét élveztem. Az a fíling, amikor ott állsz egymagad egy nagyváros legszélén és szembenézel a kissé borongósan, de mégis vöröslően felkelő Nappal, mindez egy szántóföld kellős közepén, na az valami leírhatatlan. Talán olyasmi, amiért már érdemes volt megszületni...

Hajnali dzsungeltúra közben + stoppos árnyék

Az építkezés felé indulva

A levegő még mindig le volt hűlve egy kicsit, de tulajdonképpen abszolút jól esett, főleg ha belegondolok, hogy előző nap milyen dögmeleg volt. Durván 1 órányi korlátmászás, lépcsőkön ugrálás, árkon-bokron járás után egy hatalmas építkezéshez érkeztem. Asszem valami átkötő utat csináltak a sztrádára merőlegesen, párhuzamosan, meg főleg összevissza, szóval ami a lényeg, hogy veszettül nem kellett volna ez oda, ugyanis nekem pontosan átlós irányba kellett volna haladnom. Más választás viszont nem volt.

Közelebb mentem és felfigyeltem a biztonsági őr szakadt bódéjára, aki hálistennek épp kint füstölte a tüdejét, csak épp háttal állt nekem. Ebből adódott egy kis komikus jelenet, mivel én csak szólítgattam és szólítgattam szerencsétlent, de ő meg se rezzent. Már kezdtem azt hinni, hogy teljesen süket, amikor egy nagyobb kurjantásomra szépen lassan megfordult. Először félig csehül beszéltem hozzá, majd angolul, de teljes lingvisztikai buktát kellett elkönyvelnem nála, mert úgy nézett ki, mint aki nem csak süket, de full néma is - vagy csak más nyelvet beszél. Valahogy elkezdtem mutogatni neki, hogy stoppolni szeretnék Berlin felé, mégpedig a sztrádán, de ehhez át kéne jussak ezen a tetves mészkőbarlangokkal és homokbuckákkal fűszerezett Star Wars díszletet megszégyenítő építkezésen, úgyhogy ha lenne szíves akkor engedje meg, hogy ... de ő gondolom már az első pillantásomból megértette, hogy mit akarok és volt olyan rendes, hogy átengedett gond nélkül. Pontosabban hagyta, hogy nekiinduljak a túlélőtúra alcímmel ellátott "Hogyan rakjuk át a seggünket egy komplett építkezésen" prodzsektnek (vagy projektnek, ahogy tetszik). Ami így utólag belegondolva, nagy merészség volt a részéről, mert mi van ha rám dőlt volna egy munkagép vagy kőfal vagy egy Millenium Falcon hungarocellből vagy akármi... Mindegy, ez hálistennek nem történt meg.

Utólag megállapíthatom, hogy sikerült áttepernem az akadályversenyen és egyértelmű, hogyha ez a berlini sztori egy nagyjátékfilm lenne, akkor ez az építkezésen átmászós küldetés egy vérbeli spin-off létrejöttét kívánná, de ettől most mindenképpen eltekintek, mert már így is hosszúra eresztettem a történetet, pedig esküszöm igyekszem magam visszafogni.

Irány a benzinkút, árkon-bokron-mezőn át

Mike Oldfield - The Song of the Sun

Ezt a táblát NEM én döntöttem ki :]

Irány Berlin

A középső volt az "enyém"

06:40-kor érkeztem meg a Prága észak-keleti részén található benzinkúthoz, szebben mondva OMV töltőállomáshoz. Nem mellesleg itt kezdődik a 8-as sztráda, ami már Németországba visz át, Drezda és Berlin irányába. Felfedezni és végigjárni az utat egy ismeretlen stoppos helyig egyike azoknak a kalandoknak, amit egy ilyen út során a leginkább érdemes megtapasztalni és véghezvinni. Ha az ember egy fasza stoppos helyet akar magának, azért néha bizony izzadni kell egy kicsit. Persze ez egy másodpercig sem rossz dolog.

Miután körülnéztem kicsit a helyen, lepakoltam a kijárathoz és elővettem a BERLIN feliratú kartontáblámat. Tíz méterre tőlem, mindössze három darab kamion állt: egy magyar, egy lengyel és egy szlovák (sőt, a komáromi rendszám miatt esélyes, hogy a sofőrje szintén magyar volt). Összesen várakozhattam vagy tíz percet, mert miután a középső (magyar rendszámú) kamion sofőrje szemmel láthatóan felébredt és összekapta magát a nagy meztelenségéből, már rögtön elindult és nagy szerencsémre megállt mellettem - gondolom főleg a magyar zászló miatt, ugyanis az is volt nálam. Az esetleges félreértések elkerülése miatt jegyezném meg, hogy nem vagyok egy elvetemült nacionalista zászlós bolond, sem holmi "Nagymagyarország mániákus" alak. A magyar zászlót főleg azért viszem magammal hosszabb stoppolásokra, hogy a sofőröknek (leginkább a magyar rendszámú kamionosoknak) jelezzem, hogy bizony én is magyar vagyok és ha már egyszer ő is, akkor tartsunk össze. Ez bizony nem az ország hírének patyolatos hirdetése, hanem csak szimpla stoppos trükk. Bla-bla-bla. Egyébként a poén az, hogy már nem egyszer állt meg olasz sofőr emiatt. (Sőt, a londoni stoppom során St. Pöltennél a körforgalmas megállóhelyen egy komplett olasz motoros banda hajtott fejet nekem, de erről majd egy másik beszámolóban... Kacsintós szmájli.)

Egyébként egy kicsit a frász kiüt azoktól az emberektől, akiken egy baszott nagy Nagymagyarország tetkó van, ja meg gagyi fekete pólóban rohadnak egész évben, szintén Nagymagyarországgal díszítve. Értem én, hogy sokaknak fáj ez a trianoni wattafakk (igazából nekem is), de könyörgöm, az élet megy tovább, muszáj állandóan ezzel foglalkozni? Nem volt kéznél egy másik "szeretnék kiállni valami mellett, de nagyon" klub vagy valami hasonló mizéria? Ja meg ha már itt vagyunk, azoktól is kiver a víz, akiknek mindenről csak a politika jut eszükbe. Reggel felkelnek, kinéznek az ablakon az esős időben és akkor rögtön "mert azok a mocskos kapitalista barmok..." vagy "azok a nyavalyás jobboldaliak...", s a többi. Most komolyan, ezeknek van életük? Vagy volt, csak végleg bekattantak? Nem az a szörnyű számomra, hogy valaki kiáll bizonyos történelmi abrakadabrák mellett (amik lehet, hogy nem is úgy történtek pontosan, mint AHOGY ő azt olvassa/gondolja/sejti), hanem leginkább az a borzasztó, hogy vannak emberek, akik csak ezekben a zoknikban tudnak létezni. Sokan abban a tudatban élnek, hogy ami le van írva (könyvben, neten, akárhol), az bizonyára úgy is van. Mennyi félreinformált ember lehet akik váltig állítják, hogy "márpedig így volt!", holott baromira nem úgy történtek a dolgok.

Persze mindenki tartozni akar valahova, nekik bizonyára ez jutott. Másoknak meg ott van a "névtelen analfabéták köre", az "éljük le az életünket fészbúkon" emberek tömege (e kettő egyébként majdnem ugyanaz), vagy a "sosem állunk meg stopposoknak" nívós társasága, esetleg a "bezárt ablakok mögött élő anonim idióták" földalatti szervezete. Végülis még mindig jobb, mintha egy önrobbantgató terrorista szervezetnek lennének a birkái. Mindig ezekkel a "self-demolition" emberkékkel példálózom, de egész egyszerűen érthetetlen számomra az ilyen szintű emberi hülyeség. A többi is, de ez valami eszméletlenül bugyuta és vak. Az előző pár mondatommal senkit sem szeretnék megbántani, ez csupán egy belőlem véletlenszerűen kigenerált vélemény. Akinek nem tetszik, az legfeljebb úgyis hülyének néz és kész.

Laci, a betyár kamionos

Akkor most térjünk vissza a kőkemény sztrádára, elvégre erre kiváncsiak a legtöbben. Már ott ültem a kamionban, amit egy Laci nevű tag vezetett és miután közölte, hogy jóformán Berlinbe megy, én enyhén szólva is megörültem. Vagy inkább hosszú ővel? Rágondolván ugyanis a stoppos weblapomra, amit most Te is olvashatsz, kicsit elszontyolodtam, hogy mégis mi a bréről fogok írni, ha ez a fószer kirak engem nem sokkal Berlin előtt? Jó, persze, részben még haza is fogok jönni stoppal, na de akkoris.

Elhaladtunk az egykor porig bombázott Drezda mellett, meg még egy csomó más gyönyörű hely mellett is. A sztrádáról útépítés miatt leterelték a forgalmat, így kerültünk be egy egészen vadregényes táj kellős közepébe. Folyók, erdők, várromok, alagutak, kémények, közlekedési gebaszok, esős idő, szóval volt minden. Nem is akarom jobban részletezni. Egyébként is, mint azt már említettem az előbb, vissza kell magam fogni, hogy legyen egyáltalán épeszű ember, aki elolvassa ezt az egészet. Keep reading.

Gumiabroncs, eső, kastély

Ez meg egy másik idilli kép

Itt kaptam elő a félbölény nagyságú Berlin térképet

Laci útközben még azt is elregélte, hogy statiszta volt egy réges-régi Jancsó-filmben. Na mondom ez kész, még egy strigula a filmes vonatkozású berlini fuvarokhoz. Állítólag valamilyen huszártisztfélét vagy legalábbis egy lovat csutakoló embert "játszott" a háttérben, de ő se tudta már pontosan, mert nagyon régen volt. A kamionba való behuppanásomkor azt beszéltük meg, hogy a Berlint átölelő hatalmas körgyűrű (Ring) előtt fogok kiszállni, mert ő aztán eltér nyugatnak, Potsdam irányába. Már majdnem ott voltunk "valahol" a környékén, de a helyzetet hirtelen az nehezítette meg, hogy Lacinak megvolt a kiszabott (és nem kibaszott) vezetési ideje a kamionnal, így hát elkezdtünk versenyt futni a kilométerekkel és a még hátralévő, levezethető percekkel. Mindezt ráadásul még tetézte az is, hogy már a gyűrű előtt hatvan-hetven kilométerrel kifogtunk egy hatalmas dugót. Már csak az lett volna a poén, ha azt is beköpi, hogy mindjárt kifogy a benzin és tolhatjuk a kamiont a következő kútig. Végül az sült ki az egészből, hogy a gyűrű előtt megálltunk egy 45 perces pihenőre - ez volt ugyanis előírva a sofőrnek. Minden kamionosnak négy és fél óra vezetés után meg kell állnia egy 45 perces pihenőre. Ezzel is csökkentik annak az esélyét, hogy valamelyik "báránykákat számlálgató" kamionos a szalagkorlát segítségével (vagy anélkül) szarrá vasaljon Téged vagy bárki mást.

Na, de én meg úgy gondoltam, hogy addig sem fogok tespedni, hanem becsületes magyar stopposgyerekként inkább kiállok a parkoló végére lájkolni. Laci azt mondta, hogy szarrá fogok ázni, ha elkezd esni az eső. Mondjuk, még mindig jobb, mintha azt közölte volna, hogy plutóniummal van megpakolva a kamion és perceken belül a levegőbe repíti az egész parkolót. Elbúcsúzkodtunk, megköszöntem a nagy fuvart és további jó szelet kívántam neki. Amint a pihenőhely végére értem, elkezdett szakadni az a nyavalyás eső. Na mondom fasza, bár igazából ennek is megvan a maga fílingje. Sőt, nálam az esőben stoppolás külön "ómen"-t jelent. Pár éve Vámosszabaditól stoppoltam Pestig (csak 140 kilométer) és szintén elkezdett szakadni az eső, mi több, ez egy rendkívül otromba jégeső volt. Sehol egy buszmegálló, eresz vagy bármi más, ahova beállhattam volna a cuccaimmal. Ott álltam csaknem 40 percen át a szakadó esőben és egyik faszfej sem akart megállni. Hajrá 21. század embere. Na és ami a lényeg, hogy végül egy csaj állt meg és egyenesen Pestig vitt. Respect neki. Páran biztosan azt veszitek ki ebből, hogy akkor most aki megáll az nagyon jófej, aki meg nem, annak a kurva anyját. Ez nem áll messze a valóságtól, azonban számomra (majdnem) teljesen érthető az a TÉNY, hogy sokan félnek az idegenektől. Semmi gond nincs ezzel.

A dugóhúzó otthon maradt

Igen ám, de amikor már lassan mindenki be van kakkantva?

Stoppoláskor két dolgot nézek folyamatosan. Egyik a kocsi rendszáma, a másik pedig az, hogy kik ülnek benne. Na és amikor azt látom, hogy egy nagymama kinézetű humanoid szerényen szorong benne egyedül és szerencsétlen alig tudja fogni a kormányt, akkor egyértelmű, hogy eszembe se jut, hogy "hé, miért nem állsz meg büdös banya?". (Legfeljebb az, hogy "ennek meg hogy a retekbe adhattak jogosítványt?"). Azonban amikor azt látom, hogy erejében lévő fiatal vagy akár középkorú Russell Crowe-utánzat nagy arccal közeledik a kormányra csimpaszkodva, na akkor ... na akkor most kérdezzem meg, hogy ő miért nem képes megállni? Inkább nem kérdezem, csupán elfogadom.

Egyébként se lehet a hatóságokhoz fordulni azért, mert valaki épp nem akart megállni. Jól is néznénk ki. Ami a legszebb, az az, hogy az autósok se fordulhatnak a fakabátokhoz azért, mert kicsit besokalltál és lazán utánuk raktad a középső ujjadat 3 órányi napon rothadás után. (Ez persze csak fikció, még sosem követett el ilyet senki és Ti se csináljátok, fogadjátok el, hogy beszariak). Be gentleman. Szóval egy a lényeg, mégpedig az, hogy nincs az a túladagolt Freud, aki pontosan meg tudná mondani, hogy ki miért nem áll meg. Nincs rá recept. Mindenesetre rengeteg van abból az emberfajtából, aki egészen konkrétan (nincs szebb kifejezés rá) szarik a másikra, aki épp az út szélén stoppol. Rengetegen vannak és sok köztük a maradi, begyepesedett gondolkodású futószalagon gyártott darab. Ráadásul egy csomó ember a sok-sok tévézéssel és egyéb "médiagombázással" sikeresen elhitette magával, hogy aki az út szélén stoppol, az biztos egy pszichopata, aki csak rá van kiéhezve. Könyörgöm, ezek az egoista emberek sosem fognak észhez térni?

Egészen megdöbbentő, hogy néha mennyire "barátságtalan" arcok ülnek az autókban és akkor ez még csak egy enyhe kifejezés. Van aki gúnyosan int, van aki zavarában tesz-vesz (napellenző baszogatása, fejfogdosás, orrszőrműtét, balrabámulás), egyesek pedig görcsösen néznek előre és próbálják a stoppossal elhitetni, hogy nem látják őt, holott nagyonis látják. Ezeknek a "modelleknek" fingjuk sincs az egész stoppolósdiról. A szemükben mindez idegen és rossz. "Az ott biztos egy gyilkos. Vagy legalábbis egy kivert koszos kutya. Miért nem megy inkább busszal. Vagy vonattal. Túl sok híradót és gagyifilmet láttam már, hogy megálljak neki. Hogyisne. Miért is lennék jófej?"

Az persze egy századmásodpercre se jut eszükbe, hogy az ember nem azért csinálja ezt az egészet, hogy az adott sofőrt kinyírja vagy hogy spóroljon a saját pénzével. Azt már valahogy nincs kreativitásuk kitalálni, hogy a stoppolás során rengeteg érdekes emberrel lehet találkozni és a sok-sok beszélgetés és közös utazás valami egészen egyedi tapasztalatot ad az aktuális stopposnak (például nekem).

A másik oldalt is muszáj megemlítenem. Elképesztő, hogy néha mennyire jóarc emberekkel találkozik az ember. Van olyan, aki képes az út szélén komplett átpakolni az egész autót csak azért, hogy valahogyan beférjen a stoppos is. Néha meg kell fognia az embernek egy karton uborkabefőttet, csakhogy legyen hova ülnie, dehát üsse kő, legalább ez is feldobja egy kicsit a hangulatot. Akad olyan is, akit nem érdekel, hogy netán elkésik X helyről vagy hogy több benzint darál el - simán eltér akár tísz-húsz kilométerrel is az eredeti célpontjától csak azért, hogy célba érj vagy hogy ne ázz el. Ezúton is üzenem minden kétkedőnek és fekete epéjű, megkeseredett embernek, hogy még mindig léteznek normális, segítőkész emberek.

Tavaly történt például augusztus 10-én (pontosan a szülinapomon), hogy Pesten, a Sasadi úton stoppolt nagyjából 8-9 egymástól különálló személy, köztük persze én is. Nagy volt a rajzás, mert sokan mentek haza Szigetről vagy Ozoráról. Az egésznek a fílingje már eleve nagyon szürreális és baromira pozitív volt. Volt itt szakadt tróger, németországi Picasso sapkás faszi, sima utcazenész srác és még sorolhatnám. Na és akkor az történt, hogy a stoppos "sorfal" végén befékelt egy nagyobbacska autó, majd beintett, hogy mehetek. Poén, hogy DS-i rendszáma volt. Na mondom pont most, pont én, ez aztán a mázli, ráadásul a születésnapomon. Még nem ültem be az anyósülésre, de már ott volt két másik stoppos is fél méterre az autótól, plussz még egy közelített hozzánk. A fiatal somorjai sofőr (emberi nevén Józsi) beinvitált a maradék két helyre még kettő darab stoppost, így aztán hirtelen teltház lett. Na hányan csinálnak ilyet manapság?

Hazafelé a hangulat is jó volt, főleg akkor, amikor a mögöttem ülő Géza, miután körbemutogatta a kislánya fotóját, akit csak ritkán látogathat, lazán hozzátette, hogy ő büntetett előéletű. Másik poén az a győri Árkád parkolójában volt, ahol kiraktuk Gézát. A berlini faszinak nagyon kellett már hugyoznia, így hát odaállt egy kisebb fa tövéhez csövelni. Addig Józsi megtért a kocsival, szóval kábé tíz méterrel arrébb tolattunk. Azt az arcot, amit a német figura vágott akkor, amikor észrevette, hogy elhajtottunk az összes pakkjával, sosem fogom elfelejteni (főleg azért, mert kábé szarrá röhögtem magam rajta, persze csak színtiszta jóindulatból). Aztán persze ő is beszállt és már indulhattunk is tovább. Mi ebből a tanulság? Az, hogy a szülinapodon stoppolni kimondottan előnyös.

Ha pedig ez a válasz nem annyira szimpatikus, akkor inkább azt mondanám, hogy "FAITH in HUMANITY RESTORED". :] A zenész Józsinak meg hatalmas RESPECT!

Sóspereces piknik Berlin előtt nem sokkal

Kiálltam a parkoló végére, a Berlin feliratú kék tábla elé, szóval már kettő darab táblám volt ugyanazzal a felirattal. Ha ezt tudom, viszek magammal egy hidegvágót és lemetszem a kék tábla tetejéről a Berlin feliratot. Kac-kac. Egyik oldalon a sűrű erdő vadonja hívogatott, másik oldalon meg a sok autós idegeskedett, mert nem tudtak haladni a már megszokott tempójukban. Ez nem meglepő egyébként, mert Németországban felettébb gyakoriak a dugók. Vicces volt, hogy a nagy dugónak köszönhetően ott dekkolt mellettem az egész sztráda. Ha gyalog indultam volna neki, akkoris hamarabb odaérek Berlinbe, mint ők ezzel a lajhár sebességgel. Erre nem került sor, mert miután úgy döntöttem, hogy nekiállok perecet enni (amolyan igazi fél méteres prágai sós perecet), megállt egy fehér kisteherató, belőle pedig egy fószer szólt ki németül. Én meg a szakadó esőben, pereccel a számban közöltem vele, hogy Berlinbe megyek. Bólintott egyet, majd miután rájöttünk, hogy nem fér be a táskám előre, kiszállt és kinyitotta a tolóajtót, majd röpke töprengés után bevágtam oda - lesz ami lesz alapon.

Egyébként ha nem gond, adnék egy hasznos tanácsot: ha egyedül stoppoltok és van nálatok egy (vagy több) nagyobb puttony, akkor előnyös, ha nem engeditek meg, hogy a sofőr beinvitálja azt a hátsó csomagtartóba. Elvégre kinek hiányzik az, hogy egy bekattant idióta elhajtson az ember büdös zoknijaival? Először mindenképpen próbáljátok meg előre a lábaitokhoz rakni, feltéve persze ha odafér. Gitárnak és egyéb élvezeti cikkeknek - nincs mese - hátul a helyük. Ha a sofőr erőszakosan ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig minimum a hátsó ülésre pakold a cuccodat, akkor neked kell döntened: vagy belemész a játékba és hátra dobod, vagy azt mondod, hogy "thanks, akkor majd máskor" és megvársz egy másik fuvart. Mindenkinek saját magának kell mérlegelnie az adott helyzetben, hogy milyennek találja a konkrét arcot. Ja és ami a legfontosabb, hogy merni kell NEM-et mondani. Aki erre nem képes, az ne stoppoljon és ezt baszottul halál komolyan mondom. Ha a sofőr vagy egész egyszerűen bárki, aki az autóban ül pszichogyilkosnak vagy csak simán veszélyesnek tűnik számodra, akkor nyugodtan mondd azt, hogy "Don't worry, be happy". Na jó, ezt inkább mégse. Ami a lényeg, hogy semmi esetre se ülj be olyan autóba, ahova nem akarsz. Felkiáltójel.

(Ha nem akarsz beülni, mondd azt, hogy az Északi-sarkra mész, és ha még erre is rábólint, akkor mondd azt, hogy "na szórakozz a jó édes... " vagy azt, hogy "kössz, de ez így nem kihívás".)

A pitaillatú kocsiban, Berlin felé totyogva

Beülvén hát a gépjárműbe, már az első percben kiderült, hogy nem fogunk tudni folyékonyan és teljesen érthetően traccspartizni egymással, mivel ő angolul nem tudott, én meg török-németül nem. Ettől függetlenül nagyon bírom, ha úgy kell kommunikálni egy idegennel, hogy nem beszéljük egymás nyelvét. Az ilyenkor létrejövő jelenetek néha kabaréba illőek. Ő, mint azt sikeresen elmutogatta, egy török étterem tulajdonosa volt, nem hiába volt az egész kocsiban gőzölgő kebab és pita illat (lehet csak azért állt meg, mert látta a számban a perecet?). Ha akkor ettől nem jött meg a kajálásra az ember kedve (vagy épp ment el egy egész életre), akkor már semmitől sem fog. A dugó persze még mindig állt, az eső is szakadt, sőt a piták egyre jobban izzadtak a párás idő miatt, de azért csináltam pár fényképet. Ő közben idegeskedett és káromkodott is egy sort, s állandóan egy bazi nagy törlőkendővel (vagy talán török WC papírral?) törölgette a homályos ablakot. Összességében elmondhatom, hogy jó arc volt, na és persze a fuvar is megvolt. Mondjuk az más tészta, hogy miután kiszálltam, még órákon át gőzölgött belőlem a friss pitaillat, de annyi baj legyen.

A török fuvar

13:00 óra se volt még, amikor betepertünk Berlin elővárosába, majd negyed óra bolyongás után megérkeztünk Berlin török negyedébe, Kreuzberg-be, egész pontosan a Sonnenallee nevű gyorsvasút megállójához. Miután kivettem a pakkomat hátulról a sok kifli, pita és egyéb kaja társaságából, kurvára megköszöntem a fuvart, majd végleg elbúcsúzkodtunk. Egyébként kedves volt tőle, hogy a kezembe akart nyomni egy bazi nagy pékárut, persze én nem fogadtam el, mert minek. A lényeget már úgyis abszolváltam: eljutottam Berlinbe stoppal.

A pakkom egy rahedli pita között

lö dáchnyié métcho

Szeptember 6-7-8. – kedd - szerda - csütörtök – Berlin – 0 km – [Berlin Days]

Jó szokásomat betartva, most sem fogok ódákat zengeni és sztorikat mesélgetni a berlini napokról, ezért ebből a lepényből (vagyis pitából) sajnos nem kaptok. Vigasztalásul itt van pár kép. Sőt, még címet is adtam nekik.

Cím

Berlin Calling fíling

Ha valaki látta a PROBLEMA c. dokufilmet, akkor ez az arc ismerős lehet neki

Humboldt Box

Berliner Dom

Egy kis Alexanderplatz

The Birds: KFC version (a kint ülő jónépet folyamatosan génmanipulált óriásmadarak fenyegették)

Ez meg csak úgy

Te Deum

Ez se Buci Maci

Ritka jelenség: citromsárga radiátorral járkáló ember (avagy spéci kulcstartó)

Jon Hopkins - Cold Out There

Teknősbéka

Pariser Platz

Egy "muszáj kép" a sok közül

Zászlós gyerekek

Ha jól látom itt épp a Hermelines nő-t rajzolja

Háderű

Siegessäule

Love Parade megtekintése - kicsit más dimenzióban

Terrence Malick - The Tree of Life

Ilyen volt a kilátás Berlinfalvára

Žagar - Three Seasons Fall

J. U. M. P.

Mozg Ó Lépcs Ő

Potsdamer Platz

The Wall - rágógumis verzió

Graffi-T

CV

'89-es évjárat ...

Vajon lehetünk-e mérgesek 7 milliárd emberre 1 miatt?

Na és 1 emberre 7 milliárd miatt ... ?

Coldplay - Yellow

Maybeshewill - He Films The Clouds pt. 2

Berlin-spotting

Hát az meg hogy ... ?

East Side Gallery

A magasban... [Berlin TV Tower]

9/11

Még mindig kilátósdi...

... és még mindig

Itt se lennék ablaktisztító

Filmhaus I.

Filmhaus II.

Filmhaus III.

Filmhaus IV.

SONY Center

Ez meg egy LEGO zsiráf

Ilyen is volt

True Word

Tüntettek, tiltakoztak...

W. T. F.

Dóm előtt gugggolás, három gével

Museumsinsel

Egy kis Alternative Arts

Frank Sinatra - My Way

(Zárójelben említeném meg, hogy csütörtök este készültem visszaindulni, mégpedig úgy, hogy Berlinből elvitettem a seggem busszal, egészen Bécsig, s onnét egy laza hazastoppal akartam hazajutni. Bővebben lásd lejjebb.)

Szeptember 9. – péntek – Bécs - Dunaszerdahely – 180 km – [Kieslowski Day]

Berlinből péntek reggel 06:00-kor érkeztem meg Bécsbe. A kora reggeli megérkezés után egy nagyon egyszerű, mondhatni amolyan rutin dolog következett: kimenni Bécs szélére, a stoppos helyre, közvetlenül a sztrádához. Persze egy dolog kijutni (ez a könnyebbik része) és megint más tészta ELHAGYNI ezt a stoppos helyet, ez ugyanis a makacsabbik része. Az idejutást már milliószor leírtam, de azért mégegyszer, hátha érdekel valakit: Erdberg megállótól elmetróztam Enkplatz megállóig, majd itt (miután ittam egy erős kávét, hogy kicsit felkeljek a stoppoláshoz a virrasztós éjszaka után, bár igazából nem vagyok az a kávébuzi) a 76A jelzésű autóbuszra szálltam fel és onnét számítva egészen pontosan a nyolcadik megállónál szálltam le, aminek a neve 7. Haidequerstrasse. Elég hülye neve van, dehát mit lehet csinálni. Innét már csak egyenesen kell gyalogolni úgy három percet (vagy legalább az autók hangja után menni) és már lehet látni a benzinkutat a mekivel és sztrádával együtt.

Enkplatz felé

U3

Reggeli elgyötört stoppos mosoly

07:00 körül járt az idő, amikor megkezdtem a bécsi stoppolást egyenesen hazafelé (Győr irányába). Ez egy ultragané hely, mert két oldalról jönnek a kocsik és ráadásul nagyon nem lehet belátni egyik helyet sem, így hát csak egyetlen megoldás van (és ez saját találmány), mégpedig a magyar zászló. Ha ezt meglátja egy derék huszárbajszos figura, akkor garantáltan megmenekültél (na jó, mondjuk úgy, hogy 90%, mert néha azért akad olyan "honfitárs" is, aki még így se fog felvenni, mert egész egyszerűen egy rosszindulatú mócsing és/vagy be van fosva). A bajusz egyébként nem fontos. A lényeg az, hogy magyar legyen az illető (és ehhez semmi köze annak, hogy a világ melyik szegletében lakik vagy hogy szereti-e a Pick szalámit). Egy szó mint száz, ezt a helyet leginkább erős idegzetű és már tapasztalt stopposoknak ajánlom. Hamarosan sikerült fognom egy autót, ráadásul egy csaj ült benne, aki mintha nokedlit nyelt volna, megkérdezte tőlem, hogy "chovvá mmhész?". Én mondtam neki, hogy Győrbe, mégpedig az M1-es sztrádán. Sajnos erre azt mondta, hogy "Chegycheshalom". Úgyhogy itt sajnos ki is lőtte magát a dolog. Na meg persze az agyon botoxozott csaj is magát, mint az ágyú. Asszem azért nem mentem el vele, mert nem szeretek az osztrák-magyar határon cseszekedni, túlságosan nagy a placc. Vártam, vártam és vártam, de nagyon nem akart jönni senki. Jóformán minden harmadik autóban pöffeszkedő bécsi taxis ült, mert erre járnak ki Schwechat-ra, a reptérre. Egyébként van itt egy szomorkásan álldogáló épület, amire rá van festve baszott nagy betűkkel, hogy Landesfahrzeugprüfstelle. Na, ez az egyik nyomós okom arra, hogy miért nem szeretem a német nyelvet. Dehát istenem, valaki meg a túrós palacsintát nem szereti, ... na és aztán?

Hazafelé

Lassan 1 órája dekkoltam kint, amikor a távolban hirtelen két jól megpakolt csajt vettem észre. Egyenesen felém közeledtek és a stoppos vérem egyből rámondta, hogy ezek bizony ide jönnek, méghozzá stoppolni. Igazam lett. Joanna és Izabela két lengyel, egészen pontosan krakkói csaj volt, akik épp a hazafelé vezető útjukon voltak Spanyolországból. Kutyafuttában összehaverkodtunk, majd kitaláltuk, hogy menjünk együtt egy darabig. Bár ők Pozsonyon keresztül szerettek volna menni, majd Zsolnán át, én rábeszéltem őket, hogy jöjjenek csak nyugodtan Győr felé, aztán onnét Dunaszerdahely irányába felkúszhatnak Pozsonyba, ha nagyon akarnak. Ez végülis nem így történt, mert ...

A lengyelek

Nyomtuk az ipart

Magyar-lengyel stoppos mix

... az történt, hogy megállt egy autó, benne pedig egy szomorkás hangulatú magyar srác ült, úgy harminchárom köré saccolnám. Kicsit olyan szerelmi bánatos kinézete volt. Ami a brutális poén, az az, hogy az autónak dunaszerdahelyi rendszámtáblája volt. Na mondom ilyen nincs, még a végén egyből hazajutok Persze mint utólag kiderült, csak a rendszám volt DS-i. A legnagyobb és egyben egyetlen probléma az volt, hogy az autóban mindössze két darab ülés volt, mi meg hárman voltunk. Márpedig András, a sofőr, nem akarta bevállalni a 2+1 dolgot és hát ezt teljesen meg tudom érteni, mert simán megbüntették volna őt a fakabátok. Azt mondta, hogy Győrbe megy, mire én mondtam a lányoknak, hogy nyugodtan menjenek vele, én már félig otthon vagyok, majd valahogy kijutok erről a ritka szar helyről, előttük még úgyis nagyobb út van. Ők persze ketten nem akartak Győr felé menni (pláne úgy nem, hogy egyikük hátul gubbaszt), ezért amellett döntöttek, hogy maradnak az eredeti tervüknél. Úgy végződött az egész, hogy címet cseréltünk, így biztosítva azt, hogy majd jeleznek, ha sikeresen hazaérkeztek és végülis én szálltam be a kocsiba, aztán már indulhattunk is Andrással Győrbe, az A1-es sztrádán. (Bár őszintén szólva egészen egyértelműen leolvastam az arcáról, hogy jobban örült volna helyettem két csöcsös stoppos csajnak.)

Ennek ellenére nem köcsögösködött velem, sőt, az egész úton nagyon jól el tudtunk dumálni mindenről, ami csak szóba jött. Tipikus jófej kategória. Meg kellett állnia a határ előtt egy kis osztrák faluban, ahol még egy kávéra is meghívott, miközben egy csajismerősével dumált egy kicsit, úgyhogy tényleg rendes arc volt. Győrben pontosan azon a helyen rakott ki, ahol nekem a legjobb volt, azaz a város szélén, ahol van a 6-os busz megállója, mert Győrből mindig innét szoktam kistoppolni. Na és hogy fokozzam András atom jó viselkedését, még a stoppos könyvemből is vett egyet. Kisebb-hosszabb távokon ugyanis mindig van nálam egy darab belőle, hátha valamelyik figura szeretné megvenni tőlem. Ez meg végülis egy berlini stoppos utat megjárt könyv volt, ami egy kicsit "egzotikus" is. (Ha esetleg Ti is szeretnétek egyet, akkor kattintsatok IDE vagy az alábbi képre - igen, ez itt a reklám helye)

Žagar - Mistery of Cinema

Elkezdtem stoppolni és ahogy az már máskor is lenni szokott, egy csomó Vámosszabadiba igyekvő ember állt meg mellettem az autójával. Ami rendben is van, mert ez legalább azt bizonyítja, hogy Vámosszabadi lakosai nagyon rendes emberek. Le a kalappal előttük. Szerintem - a település alacsony lakosszámát figyelembe véve - már nagyjából az összes ottani jogosítvánnyal rendelkező ember megállt legalább egyszer nekem, ami dícséretre méltó dolog. Persze nagy kár, hogy semmire se megyek velük, mert Győrből nem érdemes elstoppolni a Vámosszabadi melletti főútig, ugyanis ez csak pár kilométert jelent, ráadásul baromira veszélyes helyen lehet csak tovább stoppolni. Egész egyszerűen nincs értelme. Aki mást mond, az hazudik. Így hát most se mentem el odáig, azaz maradtam továbbra is Győrben. Amikor már a kilencedik lefékező autó is csak Vámosszabadiba ment, akkor már úgy köszöntem be az ablakon a sofőrnek, hogy "Jó napot, maga is Vámosszabadiig megy, ugye? ..

"Igen..."

Mindezt az is tetézte, hogy a másik oldalon megállt egy autó, aminek a tahó sofőrje semmi mást nem nyögött ki az ablakon, csak annyit, hogy "Brátyiszlava, Brátyiszlava". Azt akarta kérdezni (gondolom én), hogy merre van az a bizonyos Bratislava, ami egyébként "eredetileg" Pozsony (mondjuk azt, hogy a dinoszauruszok minek hívták, nem tudom). A nagy udvariassága miatt fogtam a jobb kezem és elmutattam a Vámosszabadiba vezető út irányába, s mellé mondtam, hogy "New York, New York.". Kicsit még bámult ki az ablakon, mint egy beszívott mosómedve, majd elhúzott a brébe. Én meg stoppoltam tovább.

Egyszer csak megállt egy négykerekű (!) autó és miután azt mondtam a sofőrjének, hogy Dunaszerdahelyre megyek, csak annyit mondott, hogy "Ano". Ez volt az első és utolsó szó, ami elhagyta a száját a közös utazásunk során. Úgy nézett ki, mintha a a megszőrösödött Jack Nicholsont keverték volna egy kis Clint Eastwooddal. Egész végig szürke politikai dumát hallgattunk, ami a rádióból ömlött folyamatosan, méghozzá iszonyatosan recsegve. Dunaszerdahely közepén, a Lidl parkolójában rakott ki. Azt, hogy ott kit láttam, azt itt atombiztos, hogy nem fogom elárulni Nektek, mindenesetre az tuti, hogy nagyon sok érdekes és megdöbbentő dolog történik ebben a világban... Itt a vége, fuss el véle.

____________________________________________________________________

X. év Y. hónap Z. nap – A tanulság

A stoppolás számomra nem más, mint az utazás legegyedibb formája - mindenképpen "mozis" minőségben. Úgy értem, elrepülhetsz Londonba mindössze két óra alatt, de az a fizikai és lelki utazás (és tényleg nem akarom játszani itt a spirituálisan megbolondult ősz varázslót), ami akár 3-4 (vagy akár jóval több) napig is tarthat stoppos kivitelezésben, szinte összehasonlíthatatlan egyéb utazási formával. Olyan ez a repülősdi, mintha egy jó filmet (és tényleg egy IGAZÁN jó filmet) a telefonodon vagy laptopodon akarnál megnézni annak bugyuta és recsegős hangfalaival. A hanghatások és maga a MOZGÓkép vajmi kevés nyomot fog hagyni az agyadban/lelkedben/végbeledben. Amikor elvonatozgatsz, buszra ülsz vagy kocsival elvezetsz a célodig, az már egy fokkal jobb, mert tovább tart az út és sokkal több mindent látsz, hallasz, tapasztalsz. Ezt egy film TV-n való megnézéséhez hasonlítanám, ami már egy kicsivel jobb, mint az előbb említett "repülős filmezés". Így végül (számomra) a képzeletbeli skálán már csak a MOZI maradt. Egy hely, ami jobb esetben teljesen sötét és csakis kizárólag a hatalmas vászon van előtted, azon pedig a film, egyenesen a csontjaidba vetítve. Nincsenek hangoskodó szomszédok vagy gagyi reklámok (persze hangosan pofázó és csámcsogó zsírparasztok majdnem minden moziban akadnak, dehát istenem, túl szép lenne nélkülük az élet).

(Mellesleg 2-től 10 évig terjedő moziból való kitiltással valamint mellékes picsánrúgással büntetném a "komoly" pillanatok alatt (is) hahotázó idiótákat, de ezt csak úgy margóra.)

Szóval adott A MOZI. A hely, ahol a filmet a porcikáidba vetítik és ahol létre jön valamiféle misztikummal körbe vett "csak ott és csak akkor" pillanat, pont olyasmi, ami egy jó film megtekintésénél nem árt, ha van. Na és akkor adott A STOPPOLÁS. Utazol, mégpedig úgy, hogy a táj egészen a beleidbe ég, s persze vele együtt az összes élőlény és autó, s annak rendszáma, sofőrje, illata, pótkereke. Az összes bokor, fa, kavics, felhő és esőcsepp akkor és ott veled lesz és valami olyat tapasztalsz, ami a vonat ablakán keresztül nem biztos, hogy megmutatkozik. Egy kicsit talán jobban elgondolkodsz azon, hogy mi is valójában az, hogy "természet", ki vagy Te valójában, honnét jössz, merre tartasz. Mi az, hogy létezni és mi az, hogy nem létezni többet. Vagy ha mégis, akkor hogyan. Biztos válaszok nélkül, csak úgy megjelennek előtted a gondolatok.

Persze mondanom és írnom se kell, hogy mindez nem egy jól bevált recept leírása. Ha veszel egy mozijegyet és beülsz egy nagy sötét terembe vagy ha kiállsz stoppolni akárhová is tarts - ez még mindig nem garancia az előbb említettek "megértésére". Elképzelhető, hogy nem leszel megfelelő hangulatban a film megtekintéséhez (holott lehetséges, hogy tetszene, ha épp máskor/máshol/máshogy nézted volna meg). Ez a stoppolásnál is így van. Ha be vagy szarva vagy nem állsz rá készen, akkor messze nem ugyanaz az élmény lesz, akármilyen elképzeléseid is voltak róla azt megelőzően. Ráadásul az is megeshet, hogy egy tökkelütött félnótás vagy, akinek ez nagyon nem való.

Nem biztos, hogy tudom, hogy minek írom mindezt ide, mert aki tudja miről beszélek az úgyis tudja, aki meg nem, annak vajmi fogalma sem lesz az egészről, hiába olvassa el akár ötször is egymás után - valószínűleg magasról tesz az egészre. Nem nagyképűség ez, csupán az igazságnak bolha méretű töredéke - s mint ahogy az már sokszor kiderült, annak megismerése olykor jobban fáj, mint bármi más, így inkább hülyeségeket találunk ki ahelyett, hogy belátnánk bizonyos dolgokat. Jogos hát a kérdés: "akkor mégis mi a faszé' írod ide mindezt?

A kérdés (majdnem) az alábbiakhoz hasonló: "... de mi van akkor, ha stoppolás közben esetleg elrabolnak?" ... "de mi van akkor, ha valaki elhajt a pakkoddal és benne minden értéked?" ... "mi van akkor, ha egy pszichopata neked támad?" ... "és mi van akkor, ha egy részeg barommal kétszázzal az árokba hajtotok úgy, hogy semmi sem marad belőletek?"

Hát... miért, vajon akkor mi van, ha az esti fürdésed közben megcsúszol és bevered a fejed? Na és akkor mi van, ha figyelmetlenül rálépsz az úttestre és elüt egy kóbor villamos? És ha egy becsületes "importindián" megkésel valamelyik aluljáróban? És ha egy napon megtudod, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy? És ha holnap reggel rájössz, hogy mennyi mindent csinálhattál volna az életben, de mégsem csináltad, mert túlságosan birka voltál hozzá? És ha akkor már késő lesz? És ha éssel nem helyes mondatot kezdeni? Na, akkor MI VAN ?

...

[ created by 7/13 ]

[ beforeyousnap@gmail.com ]