Fuvar típusok

Az alábbi sofőr típusok jegyzéke nagyjából több, mint 8000 autóból való kiszállásom utáni gondolatok letisztult végtermékei. Saját tapasztalat alapján megszületett stoppos index ez, amelyen - ha esetleg magadra ismersz valamelyiket olvasva - nem feltétlenül kell megsértődni.

A jófej - Ezzel a fuvarral az egész út könnyedén telik. Magáról is mesél, rólad is kérdez, érdeklődik, sőt, egy csomó esetben még tök jó humorérzéke is van. Na, mi más kéne még? Hálistennek a fuvarok jelentős százaléka ide tartozik. Ezért sem tudok róla többet írni, mert aki jófej, az jófej, mit lehetne még erről rizsázni? Egyrészt hatalmas tiszteletem nekik, másrészt pedig ők a világ nyitott gyermekei, akik még nem hasonlítanak a hűtő alján tespedő romlott kefírhez.

A háborús bűnös - Meglepő, de annyira sok ilyen típusú sofőrrel volt már dolgom stoppolásaim során, hogy muszáj őt megemlítenem. Ő az az ember, aki maximálisan telibe szarja, hogy hova mész és miért. Önjelölt politológusként csak és kizárólag a saját megrögzött történelem óráját tartja neked. Elromlott otthon a kenyérpirító? Annak kérem biztos politikai okai vannak. Esik az eső? Aha, hát perszehogy, mert a mocskos kommunisták, büdös szocik, álnok kapitalisták, így baloldal, úgy jobboldal, ilyen nemzeti erkölcs, olyan helyi önkormányzat, ki így kapja be, ki úgy menjen a fenébe. Ezekről sokat tudhatsz meg az út során, persze csakis az ő egyéni szemszögéből, elvégre a történelem már csak ilyen.

Mondanom se kell, hogy mennyire NEM szimpatizálok az ilyen csőlátású, begyöpösödött és elvetemült agyakkal. Számomra egészen elképesztő, hogy egyes emberek eféle “történelmesdi” kötélhúzásokra szánják olykor az egész életüket, miközben sokszor az sem igaz, amit Józsi bácsi tegnap mondott a piacon, de a háborús bűnös márpedig egészen biztos benne, hogy 1882-ben ott a Nagy Hegy mögött a poroszok így és emígy cselekedtek, vélekedtek. Az élet meg elsuhan mellette, miközben ő a történelemnek nevezett kétes vegyes saláta bugyraiban úszkál kélyesen. Aztán kérdezem én, mégis mivéle?

Felkészül: kémia óra.

A vadbarom - Az, aki százkilencvennel rohangál a kátyús utakon egyik településről a másikra. Az, aki nem képes felmérni a saját négykerekű retyedéke és a szembejövők által kifejtett hatalmas fizikai erőt. Az, aki nincs tudatában annak, hogy egy önmagánál jóval nagyobb pléhdarabban ül, majdnem úgy, mintha egy nedves piskótából készült bábu lenne. Az, aki már állítólag felnőtt, de még mindig azt hiszi, hogy egy számítógépes játékban élvezkedik. Az, aki összvissz harminc mennyiségnyi IQ-t kapart össze egész élete során és akkor ebben már a zoknijainak az értelmi szintje is benne van. Az, aki nem sűrűn vette komolyan, hogy egy komolyabb ütközéskor a két esetleges durva következmény közül könnyen lehet, hogy az a "jobbik", ha meghal, s nem pedig az, ha maradék éveire lebénul. Az, akit nem érdekel, hogy más emberek nyomorékok vagy árvák maradnak miután ő (inkább csak az) nem tudta időben megfogni a kétszázzal süvítő gagyimobilját egy éles (vagy akár egészen tompa) kanyarban.

Na, AZ ilyen egy barom, egy igazi vadbarom, s mint olyat, jobb nagy ívben elkerülni stoppolás során is. Ez a vadbarom az egyik jelentős érvem ahhoz, hogy teljes mértékben eltántorítsak mindenkit a stoppolás aktusától. Tehát mégegyszer: nem az út mentén lesben álló vérszomjas sorozatgyilkosoktól vagy egyéb fantáziadús emberkék motorfűrészes kreálmányaitól kell tartani (ezek csak a puha korall aggyal rendelkező, elbutított és megfélemlített emberek szüleményei), hanem egyértelműen a fentebb említett vadbarom sofőröktől.

A mocskosul egoista - Nem nehéz kitalálni, hogy kiről is lehet szó. Ő egy olyan sofőr, aki csak és kizárólag saját magáról beszél. Mindegy, hogy csak öt perces vagy két órás fuvarról van szó, ő egész végig magáról fog regélni az aktuális stopposnak. Nem érdekli őt, hogy te ki vagy, honnan jössz, merre tartasz épp, de még a klasszikus kérdéseket sem teszi fel (pl. Megállnak még? Ugye már nem állnak meg?). Nem. Ő most végre megtalálta a lelki szennyesét, a szerinte lelkes hallgatóságát, verbális pöcegödrét. Elvégre a stoppos ott van vele összezárva, nincs sok lehetősége szegény párának betömnie a füleit. Ez a páratlan lehetőség az egoista sofőrnek egy remek alkalom arra, hogy végre eposzi mélységeket érintve beszámoljon az óvodai élményeitől kezdve a katonaságban megélt asztrál síkjain át egészen a legutolsó odakozmált avokádós pirítós darabkáig, amit  sajnos nem tudott összesöpörni tegnap az asztal sarkától huszonkilenc centiméterre, mert nem fizette be a nyamvadt szomszéd a gázszámlát időben, ezért a kerületi bíróságról frissen érkező unokatestvérének a volt kollégája már nem tudta felhívni őt a múlt héten tartott szuper esküvőjén készített fotók márciusi átadási idejének pontos részleteiről, így hát a Montenegró dél-keleti részén élő csángó rokonoknak nem sikerült feladniuk vasárnapig a … na, ugye kicsit már te is unod?

Külön szeretném hangsúlyozni, hogy nem arról van szó, hogy nem szeretem stopposként hallgatni a másiknak az unalmas szarát a sofőr életéről szóló körmondatokat. Nem, erről szó sincs. Sőt, leginkább ezért szeretek stoppolni, mert így rengeteg ember életébe bepillanthatok és nagyon sok érdekességet hallgathatok meg. Legyen az lexikális tudás vagy egy elejtett őszi anekdota, nem számít, e téren szinte tényleg mindenevő vagyok. Ennél a fuvar típusnál mindössze arról az öntelt attitűdről van szó, mely nem engedi szóhoz jutni a stoppost. S ez a mondatom még mindig nem azt jelenti, hogy nekem ott a gépjárműben mindig aranyat érő mondandóm lenne, hanem csak azt jelzi, hogy az aktuális illető szerintem nagyon rosszul áll hozzá egy idegenhez, mert rögtön a saját intim részletes szarát életét kezdi ecsetelni gondolkodás nélkül, mintha csak ő létezne az autóban, én pedig csak egy biodiktafon lennék, húsos időkapszula a jövőnek, melyre neki ott és akkor mindenképpen fel kell mondania az aktuális lélektani látleletét. Nem úgy van az, kérem szépen!

Mici néni - Nem sokszor, de néha mégis megesik, hogy egy kifejezetten 70-80 év körüli nagymama vesz fel. Legtöbbjükön érezhető a visszafogottság, mert nagyon ritkán kérdez és azt is csak nagyon finoman, halkan kimondva (de legalább kérdez!). Őszintén szólva, az ilyen csajokat bírom a legjobban, mert valljuk be, sok bátorság és kellő volumenű nyitottság kell ahhoz, hogy védtelen idős hölgy létére beengedjen egy vadidegent az autójába. Az ember aztán igyekszik nem megvakarni még az ártatlanul viszkető orrát sem, nehogy véletlenül a legkisebb gyanúját idézze elő annak, hogy esetleg egy elvetemült pszichopata ő, aki épp a kardját készül előrántani. Kezicsókolom, Mici néni!

A bekakkantott - Ő az az ember, aki tipikusan annak a példája, amikor valaki véletlenül (?!) vesz fel valakit az autójába. Te stoppolsz, ő megáll. Te beszállsz és már indultok is. Na, igen, csakhogy lerí róla, hogy be van sz@rva, idegeskedik, fél, majrézik, parázik, mindegy minek nevezzük, egy a lényeg: látod rajta, hogy szorong. Néha görcsösen elnéz az anyósülés irányába, szemei furcsán állnak és alig meri kimondani azt a pár szavacskát, amit nagy nehezen összefogalmazott és megkérdezett tőled. Te pedig, ha mondasz az átlagosnál kicsit furább dolgokat (pl. egy kis önéletrajzi: "áhh, ez a kis 200 kilométer nem nagy ügy, voltam már stoppal Finnországban is."), ő úgy sem hiszi el, mert biztos csak egy összevissza hablázó félnótás vagy, aki lehazudja az összes csillagot az égről. Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogyha esetleg valaki olyan olvassa most e sorokat, akit az előző pár mondat akár csak egy kicsit is jellemez, és a közeljövőben esetleg az a veszély fenyeget, hogy stoppossal akad össze a bajsza az országút mentén, akkor inkább véletlenül se vegye fel a kocsijába, így aztán megkímélheti magát attól, hogy feleslegesen bepánikoljon és még talán az ülésből se kell kimosnia a foltokat.

A némafilmes - Nem volt szívem letuskózni vagy lepszichopatázni az egyébként egyáltalán nem biztos, hogy efajta sofőrt, így hát maradt a némaságra utaló jelző. Róla azt kell tudni, hogy végig kussban van, mint egy rúd téli szalámi. Az egész út során egy árva kukkot nem nyög ki a száján, esetleg csak akkor, amikor beszállsz vagy kiszállsz, köszön egyet halkan odavetve, de ettől többet nem lehet tőle elvárni. Ami nem is feltétlenül nagy baj, elvégre ki tudja melyik elvetemült helyi Szabó-Hannibal Lecter nézett ki zsákmányának akkor, amikor észrevett az út szélén, csak épp meggondolta magát miután beszóltál neki az ablakon. Persze, ami a valószínűbb, az az, hogy ő egész egyszerűen csak ilyen és kész. Nem lehet mindenkivel jól elbeszélgetni. Ami pedig a stoppos komfortérzetét illeti, egyértelműen nem ez a legjobb sofőrtípus a tökéletes utazásra. Hálistennek viszonylag ritka az efajta páciens, fél évente egyszer mégis akad egy darab belőle. Egye fene!

Mr. Mindenszar - Számomra nagyon örvendetes, hogy nem sokszor találkozom ezzel a sofőrrel, melynek egész egyszerűen az a legfőbb ismertetőjele, hogy szerinte úgy szar a világ, ahogy van. Minden egyes fűszállal baja van. Bármit mondasz neki, ő juszt is rákontrázik, hogy márpedig az úgy szar, ahogy van. Te nem tudod jól, mert ő jobban tudja. Te már voltál ott, ő még nem, de ő jobban tudja. Te láttad már a jelenséget, ő nem, de ő jobban ismeri. Tudja, hogy mi zajlik a háttérben az amerikai titkosszolgálatnál, ismeri az orosz kémelhárítást, a mindenkori nagybetűs Történelem nagy polihisztora ő. Talán még Sztálinnal is találkozott anno. Szerinte tudatosan mérgezik az embereket, mindig, mindenhol. Az ennivalót, de még az ivóvizet is manipulálják. Valamit biztos beleraknak, amivel irányítanak minket ezek a rohadékok - gondolja ő. Neki te ne mondd, hogy Izlandon tök jó stoppolni, mert ott bizony nincsenek autók és nem vesznek fel! Neki te ne mondjad meg, hogy mi a pálya, mert megvan bizony a saját kis véleménye róla - természetesen kapásból az ellenkezője. Szerinte a globális felmelegedést is valaki egy távirányítóval irányítja egy atombunker mélyéről. És amúgyis, minden mindegy, mert a végén mind meghalunk.

A bűzborz - Avagy "mi a tetves nátháért raktam ki a kezem?". Bármennyire is meglepő, nem a vecsési káposztaszállító kisteherautónak vagy a vágóhídról frissen kibelezett marhabelsőségeket szállító konténeres kamionnak van kellemetlenül ocsmány szaga, hanem éppen ellenkezőleg: egy teljesen átlagos kinézetű sofőrrel rendelkező átlagosan kinéző személyautóban olykor pézsmatulkot megszégyenítő gyilkos szagokra lehet lelni teljesen ártatlanul. Kellemetlen szituáció az, amikor alapjáraton teljesen jófej a sofőr, de olyan rettenetesen bűzlik a szája, hogy alig mersz válaszolni két szónál többet, nehogy nagyon belelendüljön a szövegelésbe. Az ellenkező esetre is akad példa, azaz amikor a stoppos bűzlik úgy, mint egy rothadt kenyérgomba. Mesélték már sofőrök, hogy felvettek stopposokat és egyik-másiknak olyan orrfacsaró bukéja volt, mintha sajtot erjesztett volna a segge alatt.

Aztán persze, ahogyan az sokszor lenni szokott emberi lények közt, sajnos egy bűzölgő stoppos után az adott sofőr már nem akar többé megállni más stopposoknak, holott lehet, hogy azok vanília illatú hónaljakkal szállnának be a kocsiba. Egyébként, ha véletlenül büdös sofőr mellé ülök be, akkor nem szokásom reklamálni vagy beszólogatni neki ezért, mert hát az ő kedvességét élvezhetem. Az orr meg amúgyis hozzászokik a rossz szaghoz tíz perc alatt. Na, de az a tíz perc, …

A kutyás - Nem akartam "Az állatbarátként"  vagy “A lódoktorként” megnevezni, mert pár ocsmányul gőzölgő nyulat, gyíkot, pitont leszámítva a kutyák vannak többségben - már ami az én tapasztalataimat és a hátsó ülésen tespedő állatok statisztikáját illeti. Ő az, akihez, ha beülsz az anyósülésre, gond nélkül a nyakadban hagyja lihegni a bernáthegyi kutyáját. Ez egyáltalán nem negatív dolog, kivéve talán akkor, ha egy agresszív(nak tűnő) rottweiler vagy farkaskutya nyaldossa hátulról a bal füledet és még csak rá se tudod szegezni mindig a tekinteted. Amikor az ölembe mászik egy vaníliás Coccolino illatú csivava, akkor az már valamiért kellemesebb érzés, főleg egy több ezer kilométeres stoppolás nehezebb napján a negyven fokban aszalódva - bár akkor már kábé leszarom, hogy mi kúszik az ölemben, csak végre haladjunk.

Az ismeretlen tettes - Ő az, akivel sosem fogok tudni beszélni. Aki sosem fogja átélni, hogy milyen az a különleges epifánia, amikor két ember úgy dönt, hogy megbízik egymásban és tíz percre vagy nyolc órára vagy akár több napra beszélgetőtársak lesznek. Útitársak. Cimborák. Netán haverok vagy barátok - akár egy egész életre. Ő az, akit atomi szinten sikerült elbutítania a Zinternet és a televízió minden agysejtet lebombázó konstans jelenlétének. Ő az, aki elhitt mindent. Ő az, aki hagyta magát megmérgezni. Ő az, akit nem tudok megkérdezni, hogy mégis miért nem állt meg. Nem mintha feljelentést szeretnék tenni ismeretlen tettes ellen. Halott ügy lenne számonkérni valakitől azt, hogy miért nem akar felvenni egy stoppost. Hiába volt ott az autóban akár négy potenciális főt is bőségesen kiszolgáló üres ülés. Hiába ült a volánnál egy kigyúrt kokszos felhőcske. Hiába ment az adott sofőr milliméterre pontosan ugyanabba a városba, faluba, farmra, telepre, gettóba, mint a stoppos. Hiába minden. Nem lehet megkérdezni. És ez talán így van jól.

Stoppoláskor többnyire két dolgot nézek szinte folyamatosan, mérgezett egérként. Az egyik az autók rendszáma, ugyanis a rendszámtáblák bámulása egy igazi stoppos betegség (és persze beszéltem jópár kamionsofőrrel, akik szintén fertőzöttek vele). Ha épp nem stoppolok és a városban sétálok a járdán, sokszor akkor is meg kell néznem az autók rendszámát, szimplán azért, mert érdekel, hogy vajon honnan jött, melyik országból. Ez afajta stoppos OCD. ráadásul gyógyíthatatlan.

A másik dolog, amit figyelek stoppoláskor, az a kocsikban ülő lények halmazállapota. Egyszerű kiváncsiságból. Amikor azt látom, hogy egy nagymama kinézetű humanoid szerényen szorong egyedül az autóban és szerencsétlen alig tudja fogni a kormányt, akkor egyértelmű, hogy eszembe se jut, hogy "hé, büdös banya, miért nem állsz meg?". Legfeljebb az a passzus jön elő, hogy "neki meg hogy a retekbe adhattak jogosítványt?". Azonban, amikor azt látom, hogy erejében lévő fiatal gladiátor vagy akár középkorú Russell Crowe utánzat nagy arccal közeledik a kormányra csimpaszkodva, na, akkor ... akkor most kérdezzem meg, hogy ő miért nem képes megállni? Inkább nem kérdezem, csupán elfogadom. Szóval nem lehet a hatóságokhoz fordulni azért, mert valaki épp nem akart megállni egy stopposnak. Jól is néznénk ki. Ami a legszebb, az az, hogy az autósok sem fordulhatnak a fakabátokhoz azért, mert kicsit besokalltál és többórányi napon rothadás után a gúnyos röhögésüket elnézve lazán utánuk raktad a középső ujjadat. Ez persze csak fikció, még sosem követett el ilyet senki és Ti se csináljátok. Fogadjátok el, hogy beszariak. Be gentleman!

Szóval, egy a lényeg, mégpedig az, hogy nincs az a túladagolt Sigmund Freud, aki pontosan meg tudná mondani, hogy ki miért nem áll meg egy stopposnak. Nincs rá recept. Túlságosan összetett dolog ez, s mégis milyen egyszerű. Mindenesetre rengeteg van abból az emberfajtából, aki egészen konkrétan (nincs szebb kifejezés rá) hatalmas ívben szarik a másikra. Rengetegen vannak és sok köztük a maradi, földhözragadt gondolkodású, futószalagon gyártott darab. Ahogy azt említettem, ez a könyv számukra is íródott. Ráadásul egy csomó ember a sok-sok tévézéssel és egyéb médiagombázással sikeresen elhitette magával, hogy az a némber, aki az út szélén stoppol, az biztos egy pszichopata, aki rá van kiéhezve. Arról pedig jobb most nem is beszélni, hogy napjaink csökevényes átlagemberének kedvenc szava a “migráncs”. Könyörgöm, ezek az együgyű emberek sosem fognak észhez térni? Meddig eszegetik még azt a zsák krumplit…?

Szumma-szummárum, egészen megdöbbentő, hogy néha mennyire barátságtalan arcok ülnek az autókban, és akkor ez még csak egy enyhe kifejezés. Van olyan, aki gúnyosan int, van olyan is, aki zavarában tesz-vesz (napellenző baszogatása, kéjes fejfogdosás, ad hoc orrszőrműtét, balrabámulás, jobbrabámulás), egyesek pedig görcsösen néznek előre és próbálják a stoppossal elhitetni, hogy nem látják őt, holott nagyonis látják. Ezeknek az anomáliás, futószalagon gyártott modelleknek fingjuk sincs az egész stoppolósdiról. A szemükben mindez idegen és rossz. "Az ott biztos egy gyilkos! Vagy legalábbis egy kivert koszos kutya. Miért nem megy inkább busszal? Meg amúgyis, minek ment oda?! Túl sok híradót és gagyifilmet láttam már, hogy megálljak neki. Na, persze! Miért is lennék jófej?"

         
A hittérítő - Alapvető jellemzői egy megszállott krisnás, egy álszent keresztény és egy aberrált középkori pap egyvelegéből vannak összegyúrva. Ez most kicsit hosszabb rétes lesz, igyál meg egy pohár vizet előtte. Talán kettőt is. Nincs az az isten és nincs az a pénz, amiért a hittérítő ne tudná bármibe belemagyarázni egyes názáreti személyiségek vagy indiai trollkodók tanításait. Ami a lényeg, hogy erősen beavatódsz az ő világába, sőt, az úgynevezett hitébe is belekóstolhatsz, néha eléggé intenzíven. Van ez az elterjedt "szlogen", miszerint tiszteljük a másik hitét, amit én meg is tudok érteni - egy bizonyos szintig. És akkor itt most nem az öngyilkos merénylőkről beszélek, azok a szerencsétlen lúzerek már szóra sem érdemesek.

Amikor kiderül rólad, hogy kurvára nem az ő "hitét" fújod, akkor az ő szemében már nem is vagy ember. Na, ez az a faktor, amitől nálam kiborul a stoppos bili. Most bizonyára letudatlanmarháznak páran, de szerintem ezek az élőlények, akik ilyen szinten "hisznek valamiben" - nagyon gyengék és főleg nagyon elvakultak. A másikat meg persze nem fogadják el. Persze a gyengeség vagy tudatlanság egyáltalán nem bűn, de ők ezt sokszor fel sem fogják. Ám az egyetemes hülyeség ráerőltetése a másikra, na, annak már kicsit bűn szaga van. Én elfogadom, hogy ők olyanok, amilyenek és elhallgatom a sok kitalált hülyeséget (amit főleg az atyakomplexus bennük való munkálkodása illetve a mennydörgés egyszerűbb megmagyarázása miatt találtak ki pár ezer éve), de ők nem fogadnak el engem olyannak, aki egész egyszerűen csak többet szeretne tudni a világ dolgairól, s nem akar szimplán betagozódott birka lenni egy már meglévő és jól funkcionáló bigott vallási csoportban.

Egyébként is, mindannyian gyengék vagyunk, csak erről keveset hallunk és keveset beszélünk. Én is. Te is. Ő is. Mindenki gyenge. Ennek semmi köze az izmokhoz vagy akármilyen brutális lézerágyúhoz. Nem vagyok egy utolsó hitetlen pogány, nekem is megvannak az elképzeléseim és merészebb gondolataim véletlenekről, sorsról, végzetről, hitről, az egész világegyetemről, s egyebekről. Azonban, ha már egy ember alkotta vallást kéne kényelmesen választanom a sok közül (mint teszik azt oly sokan), akkor biztos vagyok benne, hogy egyiket se választanám, nézzenek rám az öreg nénik akármilyen rossz szemmel is ("Szegény pogány gyermek, se hite, se vallása...!"). Én azt a szép fát választom inkább, ott az út mentén! Meg a hüvelykujjamat. Meg a sajtos-tejfölös-snidlinges lángost. Meg a GusGus koncertet.

Két lehetőséget tartok valószínűnek. Az egyik az, hogy miután a szívünk utolsót dobban ezen a planétán, akkor egészen konkrétan SEMMI sem fog történni velünk - legalábbis szerény személyünkkel már biztosan nem. Visszaszívódunk a Természetbe és mi leszünk az a lágy nyári szellő, ami majd finoman arcon csap egy ismeretlen perui fürdőzőt a tengerparton heverve. Szegény Bergman is így vélekedett, mondom ezt úgy, hogy nem igazán kedveltem a filmjeit. Etethetik magukat egyesek azzal, hogy az ember a műveiben él tovább (átvitt értelemben persze megnyugtató hasonlat), de őszintén szólva, akármilyen jó vagy rossz filmet csinál az ember, az a film már nem fog olyan jóízűen beleharapni abba a sajtos tósztba az egyik benzinkútnál, stoppolás közben (ne egyetek szemetet!). Vagy el tudjátok azt képzelni, hogy Arisztotelész, Charlie Chaplin, Michael Jackson és Hofi Géza egy helyen vannak? Mert én csak nagyon nehezen (és nem azért, mert baj van a képzelőerőmmel). Vagy mindenki oda került, ahová ő "hitte", hogy egyszer majd kerülni fog? Az a szerencsétlen hangya, akire pár másodperce véletlenül rápottyant egy alma a fáról, előzőleg egy indiai stoppos lány volt? Ez kétségtelen, hogy odabaszna.

A másik nézetem pedig az, hogy valamiféle természetfeletti, emberi ésszel fel nem fogható Dolog irányítja ezt az egész Univerzumnak nevezett lekváros buktát. Erre vannak ilyen-olyan variációim, mint például "nincsenek véletlenek", vagy az, hogy "minden előre meg van írva", de ha belegondolok, mégis miféle természetfeletti individuum örömködhet abban, hogy előre megír valamit, az pedig centire pontosan úgy megtörténik, aztán pedig vége, csapó? Mert oké, hogy mi ismerünk filmrendezőket vagy színházi rendezőket, de odafenn vagy odalenn, mégis miért tenné ezt egy ismeretlen energia velünk? Délutáni unatkozás?

A legfontosabb misztérium és az általam legjobban megtapasztalt furcsaság: a Hullámok. Itt-ott olyan események futnak egymásba azonos időintervallumban, melyek valamiféle emberi (agyi) hullámok általi befolyásoltságra adnak okot, tehát számomra erősen kizárt, hogy csak úgy véletlenül megtörténjenek egymástól függetlenül. Egy egyszerű önéletrajzi példa: egy szép őszi reggelen arra ébredtem, hogy teljesen véletlenül eszembe jutott egy Új Zélandra költözött berlini stoppos haverom. Tanakodni kezdtem még az ágyban fekve, hogy mégis mi lehet vele, ezer éve nem hallottam felőle. Bekapcsoltam a számítógépet és mit látok? Nagyjából két év után, csak úgy a semmiből, egyszer csak írt, teljesen magától, pont abban az időintervallumban, amikor én még mit sem sejtve az ágyban gondolkodtam. Ebbe most nem tudok belemenni részletesebben, már csak azért sem, mert a szónoklatom végén úgyis ott maradna a nagybetűs Misztérium. Rengeteg ilyen sztorim van még. Ha valamiben hiszek, akkor azok a Hullámok.

Sokszor érzem azt, hogy valóban, egy felsőbbrendű tepertős pogácsa biztosan létezik, mert ennyi véletlen egybeesés kizárt, hogy csak úgy megtörténjen (elnézést a megszállott fizikus-csillagász-tudósoktól, de a Big Bang elméletet például egészen gagyinak tartom – ugyanakkor megértem, hogy valamibe nekik is kapaszkodniuk kell). Aztán belegondolok a világűrben legelésző sok-sok neutroncsillag, vörös törpe, fekete lyuk, üstökös és még millió más gigászi képződmény állítólagos létezésébe, s akkor kicsit megkérdőjelezem mindezt, hogy "na, de mégis miért pont mi, emberek lennénk különbebbek a lepényhalaknál, a szúnyogoknál vagy a kardszárnyú delfineknél?" Persze, ha nekik is van mennyország, akkor az már mindjárt más.

Van még egy nemrégiben kitalált teóriám, miszerint mindannyian egy földönkívüli világ “számítógépes játékának” szereplői vagyunk, így pedig teljesen érthető, hogy - mivel többen játszák a játékot multiplayer módban - több vallás van a bolygónkon. Ebben a játékban az emberi isteneknek ezek az ismeretlen ufólények felelnek meg, s mondjuk sikeresnek tekinthető a játék vége, ha az adott ufólény játékos vallásába a lehető legtöbb embert sikerült bekapcsolnia. Tételezzük fel, hogy minden vallás egy-egy földönkívüli ufógyermeket képvisel (az említett multiplayer játékban), akik tulajdonképpen rá vannak kötve egy szerverre, ami az egész játékot futtatja, melynek neve: Föld (ez a mi világunk, szóval én mondjuk stoppolok, meg fura portrékat fotózom, te űrhajókat festesz, ő kőszenet bányászik, a másik metrót vezet benne, a harmadik árkot ás, és így tovább). Ezek az ufójátékosok (számunkra: istenek) egy-egy vallás által vannak képsivelve az egész játékban, ahol az a cél, hogy az embereket (például engem vagy a szomszéd Marika nénit) így vagy úgy, de rászedjenek arra, hogy lépjek be az ő vallásukba. Ha egy ilyesfajta elmélet igaz lenne, akkor abszolút logikus lenne, hogy a földön több vallás van és tulajdonképpen mindegy, hogy ki melyiket választja, mert mindegyik egyszerre igaz. Na, de mi van akkor, ha vége a játéknak? S mi van akkor, ha a végén csak azoknak a bárányoknak folytatódik a rétestészta, akik beléptek valamelyik ufógyerek vallásába? Értsd: vajon mi lesz velem, aki egyiket sem választotta ki magának?

Ennyit nagyon tömören az istenesdiből, mert, ha valamibe, akkor ebbe a témába még valóban bele lehetne ölni több tízezer karaktert, hónapot, idegsejtet vagy sörös üveget. Egyébként is, az én isteneim sokkal inkább Stanley Kubrick, Mike Oldfield, Terrence Malick, Danny Boyle, Max Richter, Jon Hopkins, Yonderboi, Vangelis - és még akadnak páran. Kreatív emberek, akik olyan dolgokat tettek le az asztalra, amik biztosan meghatároztak és olyanná formáltak, amilyen most vagyok. Ez pedig meghatároz abban, hogy milyen leszek. Az pedig majd meghatároz egyszer abban, hogy egykor milyen voltam.

Leegyszerűsítve: nem választottam magamnak egyetlen megnyugtató vallástablettát sem, vagy nevezzük, aminek nevezzük, igazából tök mindegy. Egy kutyáról beszél mindegyik. Te semmiképpen ne aggódj, ha esetleg hithű keresztény vagy buddhista vagy hindu vagy dzsainista vagy akármilyen más vallású lénynek vallod magad, én garantálom, hogy kizárólag emiatt egy pillanatra sem foglak ufónak nézni. Ám, ha nem veszed fel a stopposokat, akkor esélyes, hogy igen.

És most befejezem, mert villámlik.

beforeyousnap@gmail.com