Az útvonal ... (a cél pedig Bibione, olasz tengerpart, stoppal)

Április 17 – szombat – Budapest – Bécs – 252 km - [Coincidence Day]

Egy kis szokásos reggeli kóma után feltápászkodtam és elkészülődtem, összepakoltam. Kibékávéztam a Sasadi útra, a stopposok „törzshelyére”. Mindezt persze bliccelve, ha már egyszer adrenalinbomba-túrán vagyok, hehe. Ezen a szakaszon az M1-es és az M7-es sztráda még ugyanazon az úton halad, úgyhogy ez szuper hely azoknak, akik a Balatonra akarnak lejutni stoppal és azoknak is, akik Bécs felé mennek. Itt OMV kút van meg rögtön a szomszédságában egy McDonald's. Megfogadtam, hogy nem fogok egyszer se gyorskajáldában enni, pláne nem ebben, de ehhez képest ötször is sikerült az egész út során. :] Itt a Sasadi úton amikor kimész, szinte mindig áll egy vagy “rosszabb” esetben kettő stoppos. Most se volt másképp. Egy zöld fülhallgatót viselő, enyhén szakállas, nagy piros táskás 25 év körüli srác állt már kint, a nagy sárga M betűnél. Viszont tábla nélkül, ami ennél a helynél szerintem jobb, ha van. Én már ekkor fent ültem a teraszon és bevágtam az összes agypusztító kaját és még kicsit átfestettem a táblám hátterét "láthatósági mellény színűre", amire a következő volt írva: WIEN. Ja meg rádőlt a Cappuccino-hoz elvett cukor a krumplira, úgyhogy megvolt életem első cukros krumplija is. :)

A szakállas srác már rég ott volt

A meki teraszáról

Ekkor a srác már igen ki volt akadva, hogy senki sem áll meg neki. Bevágta a táskáját a bokrokhoz és elővett egy zsebkendőt amivel az orrát kezdte takarítgatni vagy csak simán vérezhetett az orra, fene tudja. Ivott, majd afajta "spirituális mozdulatokkal" megnyugtatgatta magát aztán visszaállt a helyére. Kicsit fényképezgettem, egyrészt a srácot is, akinek mellesleg megállt 5 méternyire egy ezüst sportkocsi, de aztán gyíkarc módon elhajtott mire odament, úgyhogy sajnáltuk őt a fent ülőkkel. Mellettem mondja a csávó, hogy ő lelőné az ilyet, mondom jah, van benne valami. Erre közöltem velük, hogy mindjárt megyek én is oda stoppolni, erre megkérdezik, hogy busszal nem lenne-e egyszerűbb elmennem. Hát az olasz tengerpartra kicsit necces lenne, erre már elállt a szavuk. Utolsó simítások a táblán és kiálltam stoppolni. Lefényképeztettem magam egy ott ücsörgő kisfiúval, WIEN táblával a kezemben, aztán neki álltam nyomni az ipart.

  Ez meg már én vagyok - irány Bécs

A harmadik kolléga előttem

Ekkor már az első piros pakkos stoppos előre ment 100 métert, hátha ott jobb szerencséje lesz. Sőt, már jött egy harmadik kolléga is, ő meg elém állt be kábé 50 méternyire. Hiába na, mégis csak Sasadi út, nagy a stoppos-forgalom. Szóval hárman nyomtuk egyszerre. Aztán 5 perc múlva megálltak a piros pakkosnak, ő végre lelépett. Fél percére rá mellettem is megállt egy aranyszínű kocsi, kiszólt belőle egy ürge, hogy direkt Bécsbe megyek-e? Mondom igen, erre ő nagy mosollyal beköpi, hogy akkor semmi, mert ő meg Milánóba, úgyhogy elköszöntünk egymástól. Miután elhajtott a végtelenbe, akkor esett le, hogy az nekem végülis jó lett volna, hiszen Milánóig a fél út kábé megegyezik azzal az úttal, amin én végig akarok menni, többé-kevésbé legalábbis. Na de mindegy, ezen a napon úgyis csak Bécsig akartam eljutni és csak másnap onnét le a tengerpartra. Gondoltam hova sietni... Nagy gondolkodás közben alig telt el pár perc és ismét autó állt mellettem, benne két csaj, egy fekete és egy szőke, név szerint Orsi és Kriszta. Amikor tértek ki a McDonald's-ból (utálom ezt a szót, de továbbiakban csak meki) mint egy kommandós már akkor leolvastam a szájukról a következő párbeszédet a kocsiban: SZŐKE: "Jé, egy stoppos, felvegyük?" - FEKETE: "Hmm mindegy, vegyük." Na bumm, ennél nagyobb pofon a férfi sofőröknek nem nagyon kell, már ami a bátorságukat illeti. Ez volt olyan 12:30 körül. A harmadik kollégával, hogy mi lett, az nem derült ki, de biztos vagyok benne, hogy eljutott oda ahova akart. Kivéve ha elrabolták vagy eladták a veséit orosz milliárdosoknak, dehát ugye ez is benne van a pakliban. Kiderült a lányokról, hogy Németországba mennek 2 hétre, úgyhogy engem majd Bécs előtt valahol kiraknak, ekkor még nem tudtam, hogy ez egy elég tré hely lesz. Az út gond nélkül telt, beszélgettünk, de tulajdonképpen folyamatosan telefonált mindkettő csaj és ezt mindenféle túlzás nélkül mondom. Lefotóztam őket hátulról és még azon is rajta van, hogy ott a telefon mindkettő kezében. A határ előtt Hegyeshalomnál megálltunk egy MOL kúton, a szőke csaj vett magának egy napszemüveget, aminek még az árát is megjegyeztem, de nem írom ide, disznóság lenne. :) Én addig kiszálltam nyújtózkodni és lefotóztam a gépet, amivel suhantunk Bécs felé.

Tovább indultunk és Bécs felé érkezve kérdezi a sofőr csaj tőlem, kezembe nyomva a GPS-t, hogy értek-e hozzá, mert hogy be kéne jól állítani, hogy valóban azt mutassa, ahol vagyunk. Ránézek, mondom elvileg ott vagyunk, szóval nincs vele gond. Bár igazából alig lehetett kivenni valamit a képernyőjéből a napsütés miatt, úgyhogy visszaadtam neki. Aztán még szó esett külföldi benzinárakról, izlandi vulkánokról, relax masszázsról, meg még lakberendezésről is. Blablabla...

  Orsi és Kriszta

Tudni kell, hogy amint elhagyjuk az M1-es sztrádát és átlépünk Ausztriába, a sztráda neve A4-es lesz. Már elhagytuk a schwechat-i letérőt és már valahol az S1-es átkötő út felé jártunk, amikor kiraktak egy körforgalomnál, mert ugye miattam letértek a sztrádáról, de ekkor még nem tudtam, na meg ők se, hogy mégis hol vagyunk. Megköszönés, elbúcsúzás, kiállás a semmi közepére a pakkjaimmal együtt. Három irányból érkeztek az utak a körforgalomba. Mellette egy kis folyó, még mindig nem néztem meg azóta se, hogy melyik volt az, bár van egy sejtésem. A folyó mellett bicikliút. Odamegyek. Sehol senki, egyszer csak nagy iramban jön egy anya-lánya páros sétabottal a kezükben, na itt szólaltam meg először a túra során angolul és hálistennek a lány elég jól tudott. Mondta, hogy fél óra sétányira van innét az a busz, ami bevisz a city centerbe. De annyira kánikula volt és annyira messzinek tűnt a dolog, hogy inkább hagytam és kiálltam a körforgalom egyik kivezető útjára stoppolni, ami mellesleg abba az irányba vitt, amerre a pesti csajok is elhúztak. Nem telt el 5 perc se és megállt egy faszi az anyósülésen csupa Interspar-os táskával, amiket rögtön be is dobott hátra. Mielőtt beszálltam, megkérdeztem, hogy beszél-e angolul, de csak a fejét rázta, hogy nem. Egye fene, inkább beszálltam, lesz ami lesz alapon. Megtudtam, hogy boszniai származású és még csak németül se tud, nem hogy angolul. El kellett kezdenem kigondolni, hol a fenében fogok kiszállni és főképp, hogy milyen módon fogom ezt neki megmondani... merthogy annyit se értett, hogy mi az a city center. No comment. Bármit mondtam, csak hallgatott, vagy néha beköpött egy “NO” választ. Ekkor elővettem a szlovák tudásomat, hátha boszniai származása lévén megért valamit belőle, de ugyanúgy nulla siker. Aztán próbáltam alap német szavakat, de szintén semmi reakció. Csak mentünk és mentünk valahol a külső részén Bécsnek, kanyargott is párszor egyik útról a másikra a tag, de még mindig nem tudtam, hogy hol a fenében lehetünk. Itt-ott látom a táblákon, hogy Favoriten, Zentrum, Gürfel, Praha, Bratislava, Schwechat, Graz, Linz, szóval összevissza mindent amit csak el tudtok képzelni, ráadásul a nagy része teljesen más irányba van egymástól. Pár röpke másodpercre megfordult a fejemben, hogy tessék nesze neked stoppos gyerek, most végre elkapott egy baltás gyilkos. :] Végül kábé negyed óra kocsikázás után emberlakta városrészbe értünk és valamit motyogott aztán megállt és én kiszálltam. Thanks for the ride, bye.

Ekkor éreztem igazán, hogy egy tök ismeretlen helyen vagyok. Nem tudtam hol a pitliben vagyok és még csak szállásom se volt éjszakára. Sétáltam pár percet egyenesen egy utcán és rájöttem, hogy ez bizony a Belvedere, ami ugye dél-keleti részén van Bécsnek, legalábbis a városközpontnak. Itt jött egy piros ruhás nő (kicsit Mátrix fílingem lett tőle) akit mintha csak pont nekem küldtek volna és megkérdeztem tőle, hogy how can I get to the city center (gyéká: hogyan jutok el a városközpontba). Érdekes (talán kicsit francia beütésű) akcentussal elkezd beszélni, előveszem a bazinagy Bécs térképemet és megmutatja, hogy hol is vagyunk. Hát meg kellett állapítanom, hogy egész szuper helyen rakott ki a boszniai baltás ember, csak 4 megállónyira voltam az Operától, az meg már belváros. Felszálltunk és elvillamosoztunk az Operaház környékére, ahol aztán kitalálta, hogy keressek egy Tourist Information-t. Volt olyan kedves és odáig eljött velem, onnét aztán elbúcsúztunk én meg hálás voltam neki a segítségéért. Bemegyek, látom nagy a sor, tele mindenféle nemzetiségű figurával, főleg japánokkal. Mire sorra kerülök, kérdezem az információs nőt, hogy valamilyen szállás kéne, reggeli nélkül, merthogy korán reggel stoppal távozom tovább a városból. Elkezd telefonálgatni különböző szálláshelyekre, de 3 visszautasítás után azt mondja, hogy ilyenkor bizony nehéz szállást találni, merthogy holnap van a Vienna Marathon, minden le van foglalva, na mondom szuper, soha jobbkor nem jöhettem volna. Ekkor még nem tudtam, hogy a másnap reggeli két és fél órás sétámat is ennek köszönhetem majd részben... Hostel-ban akart nekem szállást foglaltatni, de arra most valahogy nem vágytam. Még két hívás után végre sikerül egy szabad szobát találnia, Favoriten városrészben, fél óra sétálásra volt csak. Kapok térképet is, rajta bejelölve a szállás. Itt mindenkinek adnak ingyenes térképet, bármit is kérdezzen az illető, valamit firkantanak a térképre és odaadják. Bemész megkérdezni hány óra van, szerintem még akkoris ráírják egy térképre és odaadják... :]

Stand-Up Comedy a bécsi Operaház előtt

Aztán egy kis metrózás és séta után megérkeztem a Laxenburger Straße-n lévő szállásomra. Rövid becsekkoláskor miután átadtam a recepciós csajnak a személyimet kiderül, hogy egy országból jöttünk, háhá, kicsi a világ, bár ez még mind semmi ahhoz képest, ami később történt. Itt végre egy kis frissítő zuhanyzás után séta vissza a belvárosba, immáron lazán, nagy pakk nélkül. Akartam biciklit bérelni pár órára, de aztán lemondtam róla, mondván, hogy gyalogosan érdekesebb.

  Megint Opera (a japó kicsit később nyomta meg a gombot, de így legalább "mozog" a kép)

  Andy Warhol kiállítás (plakátja)

  Egy kis bliccelés a bécsi metrón

  Columbus Platz-i plázaszerűség

Na és este a bécsi forgatagban 19:13-kor olyan dolog történt velem, amit ha ide leírnék, nem hinné el senki, egyébként először én se, szóval majd esetleg szóban megtudhatjátok. :D

Április 18 – vasárnap – Bécs – Bibione – 556 km – [Lost Daffodil Day]

Eljött a legfontosabb nap, a legnagyobb adrenalinbomba, amikor elvileg egyetlen egy nap alatt kéne leérni Bécsből az olasz tengerpartra, pontosabban Bibione-ra, mindezt persze stoppal. Ötszázötvenhat kilométer egy nap alatt. Nincs mese, 5:50-kor kelés, majd nagy kómában összepakolás. Bécs térképen átnéztem az útvonalat a külvárosba, ahol fogok majd stoppolni, hát mit mondjak, kicsit messze volt... 6:25-kor elhagytam a hotelt és következett durván 2 órás gyaloglás. Először Laxenburger Straße-n egy darabig kora reggeli villamosozás, majd gyalog Gudrun Straße, s végül kijutottam a Triester Straße-ra, ami egy rohadtul hosszú út.

Vasárnap reggeli zsúfoltság a villamoson...

Na aztán séta egészen le Liesing városrész északi részére, ahol van az a bizonyos feltérő az A2-es sztrádára. Háromsávos út és hálistennek csak egy irányban mennek az autók, úgyhogy nem megszokott módon a másik oldalon kellett stoppolnom, majdnem olyan fílinget keltve ezzel, mintha Nagy-Britanniában lennék. Viszont itt következett bő 1 órás várakozás. Közben már fotózkodtam is plussz megittam az összes piámat (értsd: üdítőt). Azt hozzá kell még tennem, hogy ezen a napon még mindig kamionstop volt Ausztriában, így hát a kamionos fuvar erre a napra ki volt lőve.

  A2-es tábla + pakk

Ha már nagyon kilátástalan és sz*r a helyzet, akkor szeretem ha jön pár lassan közeledő turistabusz, mert mindig integetnek belőlük az aranyos és tudatlan turisták és ez egy kicsit életkedvet ad az embernek tovább stoppolni. Na meg ugyebár van az a stoppos aranyszabály, hogy "mindig van valaki aki felvesz..." és higgyétek el, hogy több tízezer kilométer stoppolás után egyetlen egyszer volt csak úgy, hogy nem vettek fel, de az is csak a szomszéd falunál esett meg, ráadásul csak fél órát álltam akkor kint, szóval ez mellékes is. Ennek ellenére hallottam már nagy stopposoktól, hogy 30-40 órákat tespedtek egy istenverte benzinkúton. Végülis erre is igaz az előbbi aranyszabály, csak ki kell egészíteni annyival, hogy "... legfeljebb pár napot várnod kell rá". :]

Csodák csodájára végre megállt egy fekete terepjáró benne egy szimpatikus, egész jó angol tudással rendelkező félkopasz fiatalember. Mondta, hogy nem megy sokat, csak felvisz a benzinkútra. Mondom oké, abban az állapotban már ha csak 1 kilométert is vitt volna fel a sztrádára, már az is megtette volna. Lett is belőle 15 km :) Na de ez pont jó volt, ugyanis egy szuper helyen rakott ki, ahol mellesleg Old Timer hotel is van. Erről azt kell tudni, hogy az A2-es sztrádán összesen 3 darab van belőle és 70 EUR körül van a szállás egy éjszakára. Ja és ami a legfontosabb, hogy nagyon-nagyon nem akartam itt ragadni, azaz egy ilyen helyen éjszakázni. Ez alatt a rövidke 15 km alatt elmesélte, hogy barátnőjével sokat járnak át Magyarországra, Szombathely környékére, meg Kőszegre, főleg hegyet mászni és biciklizni. Na akkor kiszálltam ennél a bizonyos pihenőhelynél, egészen pontosan a Guntramsdorf nevű megállónál, ahol a már említett sárga Old Timer szálláshely mellett egy benzinkút is volt. Ott a kijáratnál elkezdtem stoppolni és meg is állt rögtön egy vörös hajú csóka (enyhe Mick Hucknell beütéssel) de közölte is, hogy csak pár km-t megy, én meg gondoltam, hogy most kezdtem még csak itt, ennyivel nem elégszem meg, úgyhogy megköszöntem és elküldtem. Hamarosan két autónyi vadvízi evezős brigád érkezett tankolni egy rakat csónakkal együtt, na és látom, hogy igen néznek engem és egyszer csak futni kezd hozzám egy svéd-finn kinézetű csaj. Kérdezte, hogy merre megyek mert szívesen elvinnének engem, de hogy aztán ők letérnek a sztrádáról és bemennek a szívósabb hegyi utakra. Mondom ááá, nagy kár. Úgyhogy megköszöntem a nagylelkűségüket és szintén elküldtem őket.

Guntramsdorf-i pihenőhely kijáratánál

Ekkor már 20 perce álltam kint a bazinagy szélfúvásban, amikor egy osztrák házaspár állt meg. Mondom nekik hova megyek, bólogatnak. Beülök a táskáimmal az autóba, ahol egyébként igen erős oroszlánszag volt. A nő kevésbé, de a férfi tudott angolul és így meg tudtuk beszélni, hogy hol fognak engem kirakni. Ez pedig a Hartberg előtti pihenőhely volt benzinkúttal és éjszakai szállással együtt. A sztrádahotel neve Landzeit volt, bár ezt a képen is láthatjátok. Persze egyik szolgáltatást se vettem igénybe. Itt találkoztam életem első vécésnénijével, aki egy kopasz csávó volt. A Da Vinci kód filmbéli változatából Silas-ra emlékeztetett, aki a film elején megöli az öreg kurátort. A nevét én is csak most gugliztam ki, mármint a karakterét :] Egy a lényeg, hogy veszettül nem illett oda a bűzlő WC-k mellé, ahol ráadásul 50 centet szedett egy-egy könnyítésért.

  Még mindig ugyanott...

... és még mindig

Ennél az állomásnál elkapott egy kis pánikhangulat, de tényleg csak minimális. Ugyanis nem elég, hogy már amikor megérkeztem ott állt civil autóval két baromira unszimpatikus rendőr, hanem még érkezett fél órán belül két rendőrautó, benne persze osztrák fuckabout-okkal (gyéká: rendőrökkel). Egy ezüst sportkocsit kezdtek nézegetni, először a rendszámot, majd az utastért kezdték vizsgálgatni. Kicsit kilátástalannak tűnt a helyzet, közben sok turistabusz érkezett csehekkel, lengyelekkel, még spanyolokkal is. Aztán próbáltam kommunikálni a “vécésnénivel” és annak ellenére, hogy egy kukkot nem értett angolul, el tudta magyarázni, hogy melyik helyen érdemes stoppolni, nem mintha nem tudtam volna anélkül is :p Lassan másfél órája voltam a pihenőhelyen, arra várva, hogy végre lekopnak legalább a civil autós rendőrök, amikor végre megtörtént a csoda és tényleg leléptek. Kiálltam és folytatódhatott a stoppolás az A2-es táblával.

Nem tudom már mennyi idő után, de megállt egy fehér Volvo benne egy deres hajú 50-60 körüli figurával egyenesen Lengyelországból, aki se angolul, se németül nem tudott, viszont amikor elárulta, hogy Villach-ba megy, sitty-sutty beszálltam pakkostul mindenestül, szóval nem kellett kétszer mondani. Villach ugyanis az osztrák A2-es sztráda végén van, ami nekem durván 220 km-t jelentett innét, erről a búvalvágott megállótól, ahol csak úgy hemzsegtek az osztrák zsernyákok. Becókmókoltam magam az anyósülésen a dolgaimmal együtt és megnéztük a térképen az útvonalat, csakhogy biztos legyen a fuvar és nagy volt az egyetértés. Érdekes és vicces kiejtéssel mindenre rámondta, hogy “okejj-okejj” és megkezdődött az “olasz-lengyel-magyar-szlovák-német-angol” párbeszéd, amiből kifolyólag sokat nevettünk, főleg egymás szerencsétlenségén, hogy egyik sem érti a másikat. Aztán kábé háromnegyed órás ismerkedés után elhallgattunk és berakott valami olasz zenét és egész végig az ment, néha még most is eszembe jut és elkezdem dúdolni. Külön meg kell említenem, hogy a Volvo “lábtere” igen csak tágas volt, úgyhogy végre kinyújthattam a lábaimat. Egy svéd autóban az osztrák sztrádán egy lengyel és egy magyar faszi olasz zenét hallgatott, mindezt “holland módra”. Kétszer is hívták őt és annyit vettem ki a hívásból, hogy nem sokára Villach-ba ér, ja meg hogy már leteszi inkább a telefont mert valamelyik “kurvená kamera” lekapja őt és fizetheti a büntetést. Ezt a bizonyos ká betűs szót elmondta vagy harmincszor, én meg már alig tudtam visszafogni a röhögést, aztán végülis csak kidurrant belőlem, de úgy látszik vette a lapot és ő is csak nevetett az egészen. Kicsit olyan érzésem volt már, mintha tényleg egyenesen Amszterdamból jöttünk volna...

Lassan Packstattel-nél elhagytuk az utolsó Old Timer-t is, úgyhogy nullára csökkent az esélye annak, hogy az éjszakát esetleg ilyenben töltöm majd. Wolfsberg környékén neki állt az eső szakadni elég rendes széllökésekkel együtt ami dobálta is egy kicsit a kocsit, nem hiába, itt már durván hegyvidéki volt a táj. Sőt, még a cédélejátszó is beakadhatott tőle, mert az öreg el kezdte csapkodni meg minden, de nem segített rajta, így hát a zenéről le kellett mondanunk. Aztán amikor a Wörther See-hez értünk (ez egy baromi nagy és szép tó Villach és Klagenfurt közt) akkor az öreg Polák megállt egy pihenőhelyen, ami összvissz 30 méter lehetett és se benzinkút, se semmi. Azért állt meg, mert mondta, hogy hamarosan eltér Villach irányába, én meg ugye nem arra megyek, hanem tovább Tarvisio, azaz Olaszország felé. Kiszáll, hogy mindjárt jön, elmegy könnyíteni magán. Elég gyors lehetett, mert amint becsukta a WC ajtaját, rá fél percére már jött is ki. Talán a bizalmatlanság, vagy csak simán a lengyelek dobják gyorsan a sárgát, ki tudja... Ekkor látom, hogy odamegy egy lengyel rendszámú autóhoz, beszél velük valamit, aztán fejrázás és odébb áll egy szintén lengyel rendszámú kisteherautóhoz. Látom, hogy kezet fognak, mégis csak honfitársak, egyetértenek valamiben, aztán mosolyogva jön hozzám az öreg, hogy a tag megy arra amerre én, tehát hogy talált nekem fuvart, Olaszország felé. Kiszállok, kézrázás, megköszönés, fényképezkedés, utána mégegyszer megköszönöm, mert tényleg igen rendes volt tőle a fuvar és a kisteherautó levajazása szintén.

  Az öreg Polák és én egy Wörther See melletti megállónál

Átpakolok a fehér kisteherautóba, köszönt engem Wojtek, a sofőr, aki olyan 30 év körüli lehetett. Ő már végre tudott valamicskét angolul, úgyhogy meg tudtuk beszélni a dolgokat. Mondja, hogy még 14 percet várnunk kell az indulással mert hogy a tachográf méri neki a pihenőidőt és ha nem tartja be akkor a rendőr megbünteti. Nem baj, hova sietni, még csak 14:00 múlt pár perccel. Így utólag furcsa belegondolni, hogyha mindössze 14 percet késünk az öreg lengyellel, akkor nem sikerül elcsípnünk a kisteherautós srácot, szóval lehet, hogy még most is ott állnék... (de az is lehet, hogy egy Dodge Viper vett volna fel még Bécsben és 1 órán belül ott lettünk volna a tengerparton). A sráccal megbeszéltük, hogy az A23-as sztrádán végig visz, majd Udine után jobbra tér Velence felé és ott a nekem legjobb helyen, azaz a Latisana-i letérő előtt rak ki a benzinkúton. Ez az út 2 órás volt, ami még elég jó időnek számít, ugyanis csak 70-80-al tepertünk végig az osztrák és olasz Alpok között. Főleg Tarvisio után, tehát az olasz határon túl rengeteg hegyi alagút van. Mondtam neki, hogy néha fogok fényképezni ki az ablakon, hátha látok valami érdekeset. Aztán Udine felé egyszer csak átterelnek minket a másik sávba és elkezd óbégatni a lengyel srác, hogy ajj ajj és rámutat a másik oldalra. Valami nagy robbanás lehetett előzőleg, mert úgy kapartak össsze egy teljesen kiégett kamiont, szó szerint, lapáttal. Nem volt egy kellemes látvány. Itt már az éghajlaton kicsit érződött az olasz levegő fülledtsége, holott még csak április vége volt. Mondtam is neki, hogy utálom Olaszországban ezt a fülledt levegőt, csak víz mellett lehet kibírni, jobban mondva inkább a vízben úszkálva.

  A megállóhely, ahol megtörtént a gyors fuvarcsere :]

  Az olasz-osztrák határ közelében, bentről fényképezve

 Ez már Olaszország, A23-as sztráda

Itt már egész jó idő volt...

A Velence felé vezető A4-es sztráda előtti szakaszon

  Wojtek, a lengyel fuvaros

Nem sokkal este 17:00 előtt sztrádát váltottunk A23-ról A4-re és itt rögtön ki is rakott az első benzinkúton, Gonars Nord nevű pihenőhelyen, benzinkúttal és snack barral együtt. Ettől a helytől van északra Gonars, egy olasz település, gondolom innét a neve. Én se tudom miért, de kis nézelődés után az volt az első dolgom, hogy vettem bent a kúton egy fehér Milka csokit és valamilyen olasz piskótakekszszerű süteményt, na meg egy üveg ásványvizet.

Beleharapdáltam a csokiba, utána észrevettem, hogy mellettem egy magyar rendszámú Audi áll, a jobbik fajtából. Pár percet vártam, hátha megjön a tulaja és elvisz a maradék darabon legalább a sztrádaletérőig, de nem jött senki, úgyhogy kiálltam tábla nélkül stoppolni a benzinkút kijáratához. Nem telt el sok idő, megállt egy kétes kinézetű, hosszú fekete hajú figura, amolyan olaszos beütéssel, de egyáltalán nem tudott angolul. Mondom Latisana, nagy nehezen rábólint, beülök, padlógáz. Elkezdett beszélni valamilyen nyelven, aztán kiderült, hogy albán származású és most Torino-ba megy, de hogy miért azt nem tudtam meg, lehet, hogy ő se tudta... Mutogatott a kulcstartójára, amin egy fekete-piros skorpió volt. Mondom oké, szép állat meg minden. Én meg mutogattam a Latisana-ig visszaszámláló táblákra a sztráda mellett, bár nem sok értelme volt, mert mehettünk vagy 150-160 körüli tempóval. Erre ő rámutat a szemére a két ujjával. Ezzel azt akarta a tudtomra adni, hogy bizony igen, ő is látja a táblákat. A probléma már csak az volt, hogy a Latisana-nál lévő sztrádaletérőnél nincs megálló vagy pihenőhely. Szóval vagy az van, hogy bemész Latisana-ba autóval tehát letérsz a sztrádáról, vagy az, hogy mész tovább Velence felé. Az albán szervkereskedőnek kinéző, általam Giorgo-nak elnevezett dzsigoló pedig nagyon nem akart bemenni Latisana-ba, úgyhogy kénytelen voltam kitetetni magam a sztrádán, a semmi közepén, a letérő előtt valahol. Megköszöntem és fellélegeztem, ugyanis ez volt az egész út során az egyetlen olyan alkalom, amikor felmerültek olyan dolgok, hogy esetleg elvisznek szexrabszolgának Torino-ba vagy tényleg eladják a veséimet jó pénzért :D Na akkor persze ez egy hajszálnyit se tűnt viccesnek, főleg, hogy előtte itthon egyik kamionos mondta, hogy Olaszországban vigyázni kell, mert hogy nagy a meleghullám. Előző nap Bécs mellett a boszniai forma ehhez képest lekváros palacsinta volt.

  Latisana-i letérő előtt, kezdődhet a gyaloglás

  A képen nem látni, de itt már kezdett emelkedni az út a felüljáró miatt

Innét Bibione még több mint 20 kilométer volt, de stoppolásra sehol egy normális hely, főleg nem esély arra, hogy fel is vesz valaki, ráadásul még bőven Latisana előtt voltam a sztráda kellős közepén, miközben mellettem életveszélyes vasóriások suhantak el folyamatosan. Átsétálok az egész sztrádán át a másik oldalra, ott messziről látom már a bazinagy sztrádakaput, mintha csak valamilyen sci-fi film díszletéből hagyták volna ott porosodni.

  Sztrádakapu olasz módra, messziről...

... és közelről

  Alattam egy komplett négytagú család sétálgatott, csak úgy lazán a sztrádán... (nem mintha én nem ott lettem volna)

Ekkor nagy meglepetésemre megállt mellettem egy sztrádarendőr. Kérdezett valamit olaszul, persze én nem értettem belőle semmit, angolul meg már meg se próbáltam beszélni egy olaszhoz, úgy se értené meg. Ekkor már elő volt a Bibione táblám, rámutattam és mondtam valamit magyarul, de már nem tudom mit. Erre olyasmit mondott, hogy “'áhá”, húzta a száját majd bólintott egyet és hálistennek elhúzott a búsba.

Ez ritka béna kép, de a lényeg ott van sárga háttérrel...

Enyhe 4-5 km kegyetlen hosszú séta és egy kis világvége hangulat után elérkeztem egy füves körforgalomhoz egy nagy hirdetőtáblával a közepén, ahol egyszer csak egy olaszul hangoskodó 55 év körüli férfi állt meg autóval és kirakott egy fekete szerkós szőke nőt a csomagjaival együtt és igen magyarázott neki valamit, hogy erre kell menni, arra kell menni, mutogatott, stb. Gondoltam egyet, hátha nekem is tud segíteni, persze amint odamegyek kiderül, hogy nem tudnak angolul, de még mindig a nőnek magyarázott, közben nekem odaszól, hogy uno momento. Én türelmesen várok és végre elmondom neki, hogy Bibione-ba megyek. Mondja, hogy oké, Bibione, int is hogy mehetünk. Megbízható formája volt, aztán valami olyat vettem ki a szövegéből, hogy ez a nő ment vissza haza Ukrajnába, de hogy miért pont ott a körforgalom kellős közepén rakta ki szerencsétlent az már asszem a büdös életbe nem fog kiderülni.

A híres körforgalom, egy kis ukrán-olasz szappanopera fílinggel

Lassacskán beérünk Latisana-ba a nagy családi autóval (amiben megjegyzem igen erős sütemény illat volt, kerestem is a krémeseket meg tortákat de nem találtam egyet se) közben persze folyamatosan megy a szövegelés olaszos hangulatban. Ő olaszul, én angolul, de egyikünk se érti a másikat. Egyedül azt, hogy talán busszal kéne bemennem Bibione-ra, de mondom neki “autostop”, mert hát a hitchhiking-et tutira nem értette volna meg. Aztán kivitt a végére Latisana-nak, hogyha akarok akkor ott stoppoljak, mert az az út megy arra. Hirtelen felkiáltott amint meglátta a már ott parkoló autót és megállt mellette. Nagy mákomra egy ismerőse volt az és megdumálták ketten, hogy ő bevisz engem Bibione-ra. Elköszönés, átszállás a másik autóba. Itt kivételesen egyetlen alkalommal megengedtem, hogy berakja a csomagtartóba a nagyobbik pakkomat. 100%-ig megbíztam mindkettő figurában, ebben a legutolsóban meg tényleg, mert az anyósülésen egy kábé 6 éves kiscsaj, mellettem hátul pedig egy kábé 4 éves olasz kissrác horkolt. Persze mindennek ellenére tudom jól, hogy az ördög sose hord szarvakat. Néztem a tükörben és ezen az olasz csávón se láttam szarvakat, sőt, úgy nézett ki, mint Marlon Brando a Keresztapában. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam lefényképezni a szuszogó gyerekeket a Godfatherrel együtt. Nem akartam ott hátul kikotorni a zsebemből a gépet, mert még félreértette volna, hogy valami perverz vagy pedofil vagyok, de remélem el tudtok képzelni 2 kisgyereket meg egy vékonyabb Vito Corleonét egy fekete BMW kombiban ;] Ja és ami még tetszett, az a kiejtése, olyan tipikus “olasz beszél angolul” fajta volt . Megtudtam azt is, hogy az előző férfinak, aki az ukrán nőt rakta ki a körforgalomnál, van egy hotelja Bibione-n, csak most nincs nyitva, mert még nincs szezon.

18:00 után nem sokkal érkeztünk meg Bibione-ra. Volt olyan rendes és bevitt a központba, nem mintha nagy település lenne Bibione, de azért lehet gyalogolni ott is elég sokat. Elvégre Bibione-n van Olaszország leghosszabb strandja (több mint 8 kilométer). Aztán bent voltam már a “city center”-ben és még szállás után kellett néznem. Egy ilyen utazási irodaszerűségben megérdeklődtem a dolgot és kaptam egy Bibione térképet is. Nem sokkal később, alig telt el 19:00 és már a szálláson is voltam és párszor még megcsipkedtem magam, hogy elhiggyem, tényleg ideértem-e vagy még mindig Bécsben alszom mély kómában. Lepakolás után siettem ki a tengerpartra, hogy még tudjak világosban képeket csinálni, ez félig-meddig össze is jött, de már igen csak lemenőben volt a Nap. Egy arra sétáló párral lekapattam magam, hogy azért legyen egy fénykép ami még aznap készült, hátam mögött a tengerrel, hehe. Persze másnap reggel nagyobb napsütésben is készültek képek meg videók. Aztán este történt még pár dolog, de amit itt meg kell jegyezzek az az, hogy amikor akartam venni egy pizzát, szinte mindenki magyarul beszélt körülöttem. Egyébként egész hangulatos város ez a Bibione, mindenhol zöld fák, bokrok, szökőkutak, virágok és hasonlók. Ennyit erről a napról.

  Bibione, megérkezés után, Piazza Fontana

Streets of Bibione (plüsshúzogató bizbaszok)

Hmm...

Na és végre a célban: Adriai-tenger

  Bibione a tengerpartról 

Április 19 – Hétfő– Bibione – Bécs - [Brainwashing Day]

Előző este úgy határoztam, hogy mivel ennyire kacifántos kijutni/átjutni ezekbe a kisebb és főleg nagyobb olasz falvakba/városokba, így hát tartok egy stoppmentes napot tehát hazafelé már nem megyek stoppal, legalábbis egy darabig biztos nem. Reggel 08:00 körül kissé kómásan felkelés majd össszepakolás, ennyi elég is volt Bibione-ből. Elvégre a cél az volt, hogy lejutni full stoppal az olasz tengerpartra és ez SIKERÜLT is. Igen, nagy betűkkel :] Innét kezdve ha még Armageddon is következett volna vagy kitört volna az Etna, már az se számított volna. Ám ettől még az innét következő dolgok egyáltalán nem voltak unalmasak, sőt, talán még az előzőektől is érdekesebbek. Csak úgy margóra írom, hogy péntek reggel Szlovákiában, szombaton Magyarországon, vasárnap Ausztriában, hétfőn pedig Olaszországban ébredtem fel. Valahogy úgy terveztem, hogy reggel Bibione-ről elmegyek busszal a kábé 20 km távolságra lévő Latisana-ba, onnét pedig Pestre vagy Bécsbe vonattal, vagy legalább Bécsbe vonattal és onnét stoppal Pestre. Úgyhogy ez volt a terv. Lehetett már lassan 09:00 amikor utoljára kimentem fotózkodni meg videózni a homokos tengerpartra. Ha furcsálnátok, akkor elmagyarázom, hogy onnét tudom ilyen jól a pontos időpontokat, hogy a nap végén mindig volt egy kis füzetem, amibe felírtam pár mondat/szó erejéig az aznapi dolgokat időpontokkal együtt, sőt, kajálás meg pihenés közben volt úgy, hogy napközben is jegyzeteltem pár dolgot... (gyéká még egy megjegyzés: általában a digitális fotók infójában ott van, hogy az mikor készült).

Supermarket Bibione - néhány fontosabb dolog a visszaútra :)  

Az utolsó séta előtt

Reggeli sörözés a parton

Néha jött egy traktor vagy egy teherautó és ide-oda hordták a homokot a parton

Photo of the year :p (a ferde horizont miatt meg pláne)

Aztán lassan búcsúzkodtam a helytől és kiballagtam Bibione buszállomására, ahol állt egy citromsárga busz és egy kék. Erről csak annyit kell tudni, hogy a sárga az iskolabusz, a kék pedig egy rendes járat Latisana-ba. Az egész állomás kihalt, nagy meleg van, bemegyek jegyet venni, majd kiülök a padra és várok a 10:30-kor induló buszra. Átnézek a másik depóra és ott ül egy csaj feketében és telefonál. Ekkor már javában nyírták a füvet Bibione-ban hatalmas minitraktorokkal és a lényeg, hogy nagy zaj volt. Kisebb szófoszlányok mégis áthallatszottak a csaj telefonálásából és hát mit ad isten, sehol senki, csak ez a csaj és épp milyen nyelven beszél? Hát perszehogy magyarul.

Bibione, buszállomás

Féltizenegykor megjön a busz, a csajt felengedem előre, mondom neki magyarul, hogy “csak tessék”, meglepődik, nevet, majd felszállunk, én hátrább, ő pedig előre, de még mindig telefonál.

Latisana-ba tartó busz - most már belülről

Aztán amikor letette a telefont hátrajött és elmesélte, hogy itt dolgozik már 3 éve és hogy amúgy debreceni. Én is elmondtam a történetemet, erre beköpte a nap hírét, miszerint Latisana-ból, ahova most mindketten tartottunk, indul minden nap vonat Budapestre, a Keleti pályaudvarra, ő is azzal jár haza. Na igen ám, örültem is neki vagy tíz másodpercig, aztán hirtelen elszállt a mosoly az arcomról, mivel hozzá tette, hogy minden nap csak egyszer megy és az is csak este 22:30 körül. Mondom vááá, ilyen nincs, mi a fenét fogok én itt csinálni ebben a meleg de unalmas városban. Ekkor még nem tudtam, hogy nem ez lesz a legrosszabb hír mára. Rákérdeztem dolgokra, de azt mondja sehol semmi, ő se tudja mit tudnék ott csinálni. Megérkeztünk Latisana-ba, elbúcsúzás. Rögtön átmentem a vonatállomásra érdeklődni, jegyet foglalni az esti vonatra. A jegyeladónő persze véletlenül se tudott angolul, de azt ki tudtam venni a szavaiból, hogy bizony mára már nincs több hely arra a bizonyos késő esti vonatra hazafelé. Az semmi, de már holnapra is mind elfogyott. Ez a hazajutási lehetőség kilőve. Visszaballagtam az aluljárón keresztül a buszállomásra, ahol 11:30-kor nyitott csak a jegypénztár.

Graffity Latisana-ban

Ide csak biciklisek és manók mehettek be...

Megvártam, végre kinyitott. Megkérdeztem, hogyha Udine-ba elmegyek busszal, akkor onnét mi az esélye annak, hogy indul vonat vagy busz Pestre vagy Bécsbe. Nem tudta, de hogy ott kérdezzem majd meg a buszállomáson, na meg leírt papírra két busztársaság nevet, hogy azoktól is kérdezzem meg, mert lehet megy busz Prágába. Hehhh, Prágába, hát az nagyon nem volt tervben, bár így utólag simán benne lettem volna. Úgyhogy fel is ültem rögtön egy buszra, ami Udine-ba tartott. Ez majdnem 1 órás út volt, mert bement kisebb falvakba is. A buszon mindenféle korosztály mindenféle kiadásban. A buszsofőr meg Ricky Martin-t nyomatott a hangfalakból egész úton.

Mégegy kép ugyaninnét...

12:30 körül megérkezett a busz Udine-ba (avagy találóbb nevén Fekafalvára). Itt rögtön bementem az állomáson az információra, ahol (most már nem nagy meglepetésemre) senki se beszélt angolul. A végén már csak annyit mondtam be az ablakon, hogy Budapest, Vienna, Bratislava, de ő csak mutogatott ki és azt kiabálta, hogy stazione, stazione, stazione. Ez ám aztán információ, röhejes volt. Kábé 30 méternyire volt a vonatállomás, úgyhogy átmentem gyorsan megkérdezni, hogy megy-e valamilyen vonat arrafelé amerre én akarok menni. Mondták, hogy igen, de sehova sincs hely, már mindet lefoglalták. Nesze neked izlandi hamu. Na ekkor átfutottam az út másik oldalára, mert ott meg a busztársaság irodája volt, hátha ott találok hazafelé üres helyet. Meg is kaptam az infót, hogy minden foglalt mára, csak holnap este megy Budapestre busz, de az is csak Triesztből, ráadásul már csak 9 szabad hely van és jobb lesz ha sietek a foglalással, mert hamar elvihetik. Mondom oké, adjon 1 órát míg átgondolom. Aztán séta vissza a vasútállomásra, itt információnál megint érdeklődés. Érdekes módon kiderül, hogy mégis el lehet jutni Villach-on keresztül Bécsbe. Ugyanis Udine-ból megy 17:15-kor busz Villach-ba, onnét meg vonat Bécsbe 19:16-kor. Igen ám, csakhogy erre a buszra is le vannak már foglalva a jegyek. Erre a másik infopultnál ülő nő hirtelen odaszól, hogy egy kék ruhás ember nem szeretne ma hazamenni és előbb itt volt és hogy engem vár az állomás előtt, hátha megveszem az ő jegyét. Ő volt a titokzatos "blue shirt man ". Hát mondanom se kell, hogy mennyire megörültem neki, a baj már csak az volt, hogy sehol egy kék ruhás élő ember nem volt. Kinéztem már a szemeimet a helyükről, de se türkiz kék, se cián kék, se halvány kék, se hupikék, se Törpillaszínű ember nem volt az állomáson. Se benne, se előtte, se a peronoknál. Na gondoltam magamban mit várhatnék ezektől a balga olasz jegyárusoktól, hiszen ki volt a névjegyük alá rakva zászlóval jelezve, hogy milyen nyelven tudnak, de angolul bezzeg nem. Pedig ott volt ám az UK zászló is a nevük mellett. Csak az olasz, csak az olasz...

Udine - vasútállomás

Aztán még kábé háromszor mentem át a buszállomásra és négyszer a vonatállomásra, hátha valami újabb infót tudok meg. Lassacskán meg volt a terv, mégpedig két választási lehetőségem volt. Vagy itt maradok estére Udine-ben (itt megjegyezném, hogy a lakosság közel fele fekete bőrű volt, ez meg is látszott az utcákon rendesen) és holnap elmegyek Trieszt-be vonattal és onnét este busszal Pestre. A másik lehetőségem pedig az, hogy valamilyen csoda folytán lesz hely ezen a 17:15-ösi Villach-ba tartó buszon és onnét pedig elérek éjfélre Bécsbe vonattal. Innét kezdve hosszas várakozás következett. Beültem egy McDonald's-ba, olasz újságot olvastam, persze érteni nem értettem sokat belőle :) Aztán visszamentem a vonatállomásra, ahol végülis egy buszt vártam csak, a Villach-ba menőt. Itt még olasz csendőröket is megkérdeztem, hogy honnét megy ez a busz, persze ekkor én már rég tudtam, csak kiváncsi voltam, hogy tudnak-e angolul és nagy meglepetésemre ők igenis tudtak. Ekkor még egy taxist is bepróbáltam már ami az angolt illeti. Megkérdeztem tőle, hogy mennyibe fájna Villachba elvinnie innét Udine-ból. Előkotorászott egy papírt és rámutatott egy táblázatra: 216 EUR. Felnevettünk rajta, aztán olaszul elköszöntem. Lassan de biztosan elérkezett a 17:15-ös várva várt időpont és besuhant a megállóba a nagy, emeletes piros-ezüstös színű nemzetközi busz. Rögtön odarohanok pár ideges emberrel együtt és mindenki egyszerre kérdezi, hogy van-e még szabad hely, persze mindenki más-más nyelven. A sofőr mondja németül, hogy sajnos nincs. Én próbálom megértetni vele, hogy egy helynek tutira kell lennie, hisz előbb mondták, hogy egy kék ruhás csávó foglalt jegyet de nem fog itt felszállni, de ez őt nem érdekelte, szerintem nem is értette, de mindegy. Erre egy nő németül elkezdi kiverni a dilit, hogy így internet úgy internet, merthogy ő bizony lefoglalta a neten a jegyét és még sincs helye, majd elhúzott onnét a hatalmas gurítható utazótáskájával. Ekkor a sofőr utána ment, megfogta a karját és visszahúzta a busz hátulja felé és egyszer csak elkezdett mindenkit (úgy kábé 6-7 embert) felhessegetni a busz hátsó részére, ahol a lépcső vezet fel az emeletre. Na ha valami akkor ez tényleg WTF helyzet volt, mondom mi a fene ez, hova küld minket és tessék, lassan rájöttem a dologra. Mégpedig arra, hogy bár kiveszőben, de mégis vannak jószívű és rendes emberek. A csávó felrakott mindenkit a buszra, ráadásul anélkül, hogy megvettük volna a jegyet.

Így jutottam hát fel a Villach-ba tartó buszra, ráadásul ingyen, mert még időnk se volt fizetni, ami miatt szerintem nem sokan bánkódtak. Ráadásul az “ülőhelyem” se volt rossz, mert pont a legfelső lépcsőfokra tehettem rá a seggemet, így aztán az emeleten igen csak csodálkozhattak, hogy mi a fenét ül ez itt egymagában, hirtelen a semmiből előkerülve. Holott alattam még bőven voltak emberek. Például közvetlenül alattam két lengyel nő ült a lépcsőkön, akik mint kiderült Máltáról jöttek Velencén át és Krakkóba tartottak, mindezt csak a megkergült izlandi vulkán miatt, ugyanis ekkor még le volt zárva a légtér Európában. A fejem fölött egy nő Stephen King-et olvasott franciául, másik oldalon egy idős amerikai házaspár morgott folyamatosan, előttük meg egy olasz focistának kinéző srác ült, skót kiejtéssel. Ő később leszólított és megkérdezte, hogy hogyan sikerült feljutnom erre a buszra, merthogy az izlandi vulkánkitörés miatt nehezen lehetett jegyet kapni, ő is csak ma tudott indulni, pedig már tegnap indulnia kellett volna. Hát csak simán annyit mondtam, hogy felhessegetett minket a buszsofőr és ez így rendben is volt mindenkinek. Elmosolyodott és talán meg is értette miről van szó.

A busz két emeletje közt üldögélve (tudom kicsit elmosódott, dehát ez van...)

Sok havas hegycsúcs és zöldes domb után 19:03 -kor megérkezett a busz Villach-ba. Be is mondták a buszon, hogy átszállhatnak a 19:16-kor induló buszra. Na ekkor egy kisebb apokalipszis lett a buszon, mert mindenki hirtelen le akart szállni, elvégre még meg kell venni a jegyeket, beleértve magamat is, aki már összecókmókolta magát a lépcsőn nagy nehezen, szóval ready to go állapotba kerültem. Kiszállás, mindenki rohan át a vasútállomásra és ahogy elnéztem, úgy 10-12 ember ugyanarra a vonatra akart felszállni mint én. Illetve előtte még jegyet venni. Az osztrák jegyárus igen csak ráért és még viccelődött is a dologgal, hogy hova ez a nagy sietség, van még összvissz kerek 8 percünk jegyet venni, hehe . Én nem paráztam, mert elöl álltam a sorban. Sőt, miután megvettem a jegyet Bécsbe, még visszamentem a jegyárushoz és megkérdeztem, nincs-e valamilyen éjjeli járat alvóhelyekkel együtt. Majdnem elmentem Németországba alvókocsikkal, de csak majdnem. Gyors állomásfotózás, ekkor már 19:14 volt az idő, dehát úgy látszik kellett még egy kis adrenalin a stoppolás mellé, aztán enyhe futás után felszálltam a vonatra. Helykeresés, leülés. 4 órás vonatozás következett.

A kupéban már ült és aludt egy osztrák szőkeség, akivel miután felébredt elég sokat el tudtunk dumálni, főleg mert azok közül akikkel beszéltem eddig az utamon, neki volt a legjobb angolja és kiejtése. Kiderült, hogy biokémiát tanul, kihagyott két évet a fősulin, kiment inkább Amerikába dolgozni és világot látni, ami meg is látszódott rajta, pontosabban hallatszott. Aztán amikor megtudta, hogy filmrendező akarok lenni kicsit meglepődött (úgy mint mindenki más...), de amin meg én lepődtem meg, hogy egy ilyen helyes csaj is ismer olyan filmeket, mint például a Clockwork Orange, The Beach, Donnie Darko vagy a 12 majom. Sőt, az első még tetszett is neki. Szóval filmek, zene, még egy kis philosophy is szóba került, úgyhogy nem unatkoztunk a 4 órás vonatozás alatt. Eközben a szomszéd fülkében egy osztrák vagánygyerek folyamatosan a fogával nyitotta ki a sörösüvegeket, na mondom ügyes. Aztán elővettem a Bécs térképemet és kérdeztem a csajtól, hogy nem tud-e valamilyen szállást. Mondott pár dolgot de az nem tetszett, úgyhogy eresztettem egy SMS-t egy bécsi ismerősömnek, aki hálisten tudott fogadni olyan későn is.

Érkezés 23:28-kor Bécsbe, Meidling, vasútállomás. Amikor már csak pár száz méter volt a megállásig lassan már mindenki az ajtók felé tódult a nagy csomagjával együtt, így tettem én is. Előttem egy körszakállas harmincvalahányéves köpönyeges férfi állt a bőröndjével együtt, aminek a hátulján egy külső zsebből kikandikált egy könyv, melyen a következő cím volt virító citromsárgával írva: The Truth. Amolyan író-költő-filomókusnak nézett ki ő is, így hát gondoltam poénból megkérdezem tőle (mindezt persze angolul), hogy mi is az igazság. Aztán mire leesik neki, hogy mi a búbánatért kérdeztem ezt tőle, elárulja, hogy sajnos még csak pár oldalt olvasott el belőle. Szomorú voltam, mert kiváncsi lettem volna, hogy mi az igazság... Aztán mondtam neki, hogy lehet hogy az igazság csak odaát van és tekintetén enyhén látszódott is, hogy látott pár X-akták részt. Még jött egy kis éjféli metrózás "csíkos harisnyás bécsi punkokkal" és ennek a napnak vége is. A tervemben persze még az volt, hogy holnap (azaz kedden) elstoppolok Bécsből Budapestre, ha lúd hát legyen kövér alapon.

Vasútállomás váróterme Villach-ban

Kupétársam, ekkor még alvó pózban

Április 20 – kedd – Bécs – Budapest – 252 km – [Joker Day]

Reggel korán keltem, mert még akartam egy kicsit tengeni Bécsben, na meg reggelizni valami jót. Úgyhogy gyalogosan útra keltem Lugner City utcáin. Bementem egy nagy bevásárlóközpontba. Itt még semmi sem volt nyitva, ahol tudtam volna venni valamilyen kaját, leszámítva egy hentes üzletet, dehát kinek volt kedve fagyasztott bécsi szeletet enni reggelire jégdarabokkal körítve. Aztán metrózás után beljebb mentem a városba és találtam mindent, ami kellett. Ismét hosszas metrózás következett az U6-os és az U3-as vonalon egyaránt. Majd kiszálltam az Erdberg megállónál, Bécs keleti részén, ahonnét elvileg nincs messze a stoppos helyem. Itt lehet ugyanis felmenni az A4-es sztrádára, ami már Magyarország felé visz, egészen pontosan Pest felé, az M1-es sztrádára. Itt bolyongtam párat, kerestem a jó stoppos helyet feljebb és lejjebb is, de végülis egy kocsmában kötöttem ki, annak is a kinti részén a teraszon. Gondoltam egy korsó sör majd segít kiagyalni, hogy mégis hogyan merre tovább... :)

Sárga terítős bécsi idill

Ihletre várva

Aztán (ekkor már tényleg zéró meglepetésemre) egyszer csak az 50 körüli pincérnő elárulta, hogy ő bizony tud magyarul. Nagy volt az öröm, mondom oké-oké, akkor most már jó lenne megtudni, hol a fenében van itt olyan hely, ahol egyrészt nem ütik el az embert, másrészt meg is tudnak állni neki. Kiderült, hogy nincs. Ennyit a segítségről, úgyhogy inkább csináltam egy A4-es táblát fekete filccel. Elbúcsúzás és utána rögtön keletnek indulás, mindezt az autósztrádával párhuzamban, fél méternyire. Árkon-bokron át, gazban, kihalt részeken, a lényeg, hogy maradjak a sztráda mellett és addig menjek, míg nem lesz benzinkút vagy valamilyen normális feltérő, esetleg leálló sáv, ahol lehet stoppolni Pest felé. Hát nagyon nem volt. Nem akarom túldramatizálni, de jópárszor életveszélyes úton mentem át egyik korlátról a másikon túlra, miközben autók jöttek mentek lassítás nélkül. Felülről már egy rendőrségi helikopter is körözött, reméltem, hogy nem engem keresnek :] Nem tudom már pontosan mennyit, de a tűző Napon jópár kilométert sétáltam. Elhagyatott gyári épületek mellett vezetett az "út". Aztán már a sztráda közepére is bementem, meg egy folyó mellé is, meg egy bicikliútra is, meg... szóval no comment, volt ott már minden. Egészen addig amíg végre egy OMV kutat találtam mekivel együtt. Megörültem, kissé már napszúrással, de beültem enni valamit.

Útban a semmi felé, ember által nem járt részen

A hosszú dzsungeltúra után végre ide lyukadtam ki...

Kajálás és egy kis jegyzetelés után délben kiálltam egy nagyon f*s helyre, mégpedig a benzinkútról kivezető két darab kábé 5 méter hosszú út közepére, ahol volt egy kis járdaszigetszerűség meg egy tábla. Magyarul szólva: két nehezen belátható út futott össze. Dehát ezen az (egyébként rettentően tré) képen nagyjából láthatjátok.

Egyik út elejét se lehetett belátni, szóval nem tudtam, hogy most melyik oldalról fog felbukkanni egy-egy autó. Próbálgattam az A4-es táblát, a HUNGARY feliratút, a BP-t is, de ekkor már mindegy volt, meghagytam csak az A4-est.

Végre valahára meg is állt egy román rendszámú kamion, amiből ismerős szavak hallatszottak ki: “hát merre mész barátom?”. Mondom Pestre, az M1-esen keresztül. Erre intett és felugrottam, már amennyire egy kamionra fel lehet, ráadásul pakkokkal együtt. Bedobta hátulra a nagyobbik cuccomat és már indulhattunk is. Romániában élő magyar kamionos volt ő, Pisti, aki állandóan rendőr vicceket mesélt. Sok mindenről volt szó, hálistennek nem volt egy szűkszavú figura. Egyébként egy az egyben úgy nézett ki, mint Fekete László, Magyarország legerősebb embere. Még a poénjai is hasonlóak voltak, de tetszettek, szó se róla. A határ előtt kiderült, hogy mosóporokat szállít és jelenleg túl van terhelve a kamion, szóval majd a román határnál büntetést kell fizetni a cégnek. Megálltunk matricát venni Hegyeshalom után és utána már csak Pest előtt álltunk meg, amikor én kiszálltam.

Pisti, a jópofa kamionos   

Ő ugyanis az M0-ás körgyűrűre ment, úgyhogy én még Pest előtt nem sokkal kiszálltam a zsámbéki pihenőhelyen, szintén benzinkútnál. Kiültem a korláthoz BP táblával és nem sok perc telt el és már megállt két intelektüel huszonéves srác és angolul szólt ki az anyósülésen ülő, hogy mégis merre megyek. Mondom Budapest, city center. Behuppanás. Rögtön rámutatnak a GPS-re, hogy kell nézniük, mert anélkül nem találnak oda. Mondom fiúk ne aggódjatok, ez az út már csak odavisz ahova akarjátok (utána meg persze Rómába). Megtudják, hogy Olaszországban voltam stoppal, erre az egyik mondja, hogy ő is volt ott régebben stoppal, de már ellustult. Aztán kiderül, hogy csehek és hogy Ceské Budejovice-ről jöttek. 3 napja még Moszkvában vesztegeltek a vulkán miatt és valami projekten dolgoznak most is, azért mennek Pestre. Szó kerül a híres cseh sörökről, aztán mesélnek ezt azt. Például amikor Kazahsztánban voltak meglátogatni valamilyen őslakosokat, akkor nagyon meglepődtek, hogy az őslakosok raktáraiban volt felhalmozva egy csomó Zlatý Bažant sör. Na, ezen akkor jót röhögtem. Lefotóztam őket, vice versa, aztán megérkeztünk lassan a városba és szóltam is, hogy nekem itt az Erzsébet-híd után a pesti oldalon jó lesz valahol, úgyhogy ki is szálltam és megköszöntem a fuvart. Ennyit a Bécs-Budapest stoppról.

A cseh srácok Pest felé...

    (Ezt csak zárójelbe: az utolsó pár fuvar közt volt egy tag, aki stoppos rémtörténeteket kezdett mesélni. Például egy barátjáról, aki Csehországba menet felvett a határnál egy csajt, akivel jól el is beszélgettek. Aztán fél év múlva jött a bíróságtól a papír, hogy a csaj, aki már akkor terhes volt amikor felvette őt a srác, őt vádolja, hogy tőle van a gyerek. Ugyanis amikor kiszállt az autóból akkor felírta a rendszámot és lejegyezte a környéket, szóval volt alibije elég rendesen. Szegény csávó házassága is ráment, ráadásul már gyereke is volt, szóval durva... Aztán, hogy ebből mi igaz és mi nem, azt nem tudom, mindenesetre vannak fura dolgok és emberek annyi bizonyos. Aki ezt mesélte annak utána hasamra ütve rögtön rávágtam, hogy bizony én nem vagyok ám terhes, haha.)

  ____________________________________________________________________________________________________________

X. év Y. hónap Z. nap – A tanulság (csak erős idegzetűeknek)

Hát akkor itt van pár érdekes infó illetve adat, hogy összegezve mi és hogyan történt, már ami a számokat illeti. Péntek reggeltől szerda estéig összesen (nagyjából) 2035 km-t tettem meg. Mivel a hétfői napon egyáltalán nem stoppoltam, így hát ezt leszámítva összesen 1420 km-t tettem meg stoppal és ezen kívül még kábé 25 km-t gyaloglással. Hajtott a kiváncsiság és megnéztem Bécs metrótérképén, hogy mennyit tekereghettem a metróvonalakon összesen. Úgy számoltam, hogy megközelítőleg 22 km-t metróztam Bécsben, villamossal pedig 7-8 km-t blicceltem, bár ezek már nem annyira érdekes számok. Pesten a BKV-ról meg már nem is beszélek, mert ott jóval többet használtam a villamost, buszt, metrót, trolit.

Természetesen nem tudtam itt mindent elmesélni és fényképekből is hatszor ennyit csináltam, de körvonalakban legalább láthattátok, hogy mi és hogyan történt. Amúgy sem lehet elmesélni a lényeget, mert azt mindenki önmagában érzi és tudja, hogy miképp is van valójában. Mielőtt elmentem egy szintén nagy stoppos azt kérdezte tőlem, hogy lesz-e az utamnak valamilyen "üzenete" vagy mondanivalója. Hát akkor erre nem tudtam mit mondani neki, mert nem gondolkodtam el rajta különösebben. Azonban most megragadom az alkalmat és leírom pár gondolatomat, ha ezer emberből akár csak egyet is megérint egy kicsit, akkor már talán megérte.

Az első dolog rögtön az lenne, hogy hé emberek, igen, ti ott, akik most ezt nyűgösen olvassátok, gondolkodjatok el egy kicsit magatokon és az életeteken. Úgy élitek le az egész életet, hogy mindig vártok valamire vagy valakire, közben meg nem veszitek észre, hogy a legfontosabb dolgok elsuhannak mellettetek és lehet, hogy már soha nem fognak visszatérni többet. Egyik ilyen dolog a fiatalságotok. Nem csak a pelyhedző állú pubertásokra és kistacskókra gondolok, hanem az idősebbekre is. A fiatalság nem korfüggő, sokkal inkább mentalitás és hozzáállás kérdése. Sosincs késő felfedezni magadban a "nagy felfedezőt", azt az embert, aki képes átlátni a szomszéd kerítésén túlra is és észrevenni a világon lévő sok érdekes jelenséget.

Aztán ott vannak a szeretteink. Legyen az családtag vagy kedves ismerős esetleg nagy szerelem. Becsüljetek meg MINDENKIT akit szerettek vagy kedveltek és sose akarjátok bármiféle értelemben is bántani a másikat, mert bár én se vagyok egy megtestesült Gandhi, de tudom jól, hogy nem vezet jóra se a gonoszság, se a bosszú, se az utálat és higgyétek el nekem, hogy örökké fájó sebek keletkezhetnek az ember szívében. Én is hordozok egy ilyen sebet, sőt talán nem egyet, nem kettőt. Mivel ezeket minden egyes nap átélem és átérzem, így aztán a saját magam hibájából tanulva mondom nektek, hogy vigyázzatok a számotokra kedves emberekre és arra is, hogy miként bántok velük, mert úgy mint én, könnyen meglehet, hogy sose fogtok magatoknak megbocsátani bizonyos dolgokat. Ha megbocsátani még meg is lehet, de elfelejteni már SOHA.

Furcsa ezek után ilyet mondani, de én tudom és hiszem, hogy minden okkal történik és azt is, hogy minden rosszban van valami jó. Tudom ezek eléggé közhelyek, de ettől még nagyonis igazak. Menjetek hát, vigyétek el az ajándékot amit nem adtatok még oda vagy bontsátok ki a tiéteket és próbáljatok neki örülni, még ha nagyon nehezetekre is esik. Szaladjatok és béküljetek ki azzal akire épp megharagudtatok, lehet, hogy holnap már túl késő lesz. Fussatok és mondjátok el a titkot, amit mindig is el akartatok mondani de túlságosan is gyengék voltatok hozzá. Keressétek és találjátok is meg azt az embert, aki majd ahelyett, hogy elküldene titeket a szomorú végtelenbe, inkább megfogja a kezeteket és boldogságot csal az arcotokra. Tanuljatok a múltból és gondolkodjatok a jövőn, de éljetek a jelenben és élvezzetek minden egyes napot az elejétől a legvégéig. Próbáljatok türelmesebbek lenni a türelmetlenekkel, megértőbb lenni az érthetetlenekkel és vigyázzatok a "rosszal", mert könnyen lehet, hogy épp a "jóban" lelitek meg ellenségeteket. Figyeljétek a történéseket és induljatok útnak, sosincs késő elkezdeni megismerni a világot. Hát ez lett volna az a bizonyos üzenet, amit ha nem megyek el Olaszországba stoppal, talán sosem olvastál volna el ebben a formában. Az már csak a Te dolgod, hogy mit kezdesz vele.

Aki ezek után is csak azt tudja hajtogatni, hogy a stoppolás milyen veszélyes, meg hogy mennyire őrültnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ezt megcsinálja amit én, akkor csak annyit tudok tanácsolni, hogy üljetek vissza a kényelmes kanapétokra a tévétek elé és várjátok meg ott a Barátok közt következő részét vagy ha mást nem, akkor legalább posztoljatok valamit fészbúkon a “falatokra” arról, hogy épp kinek a nyálas fotója tetszik vagy akár arról, hogy nagy függőségetekben és unalmatokban épp milyen kecskére vagy tehénre lenne szükségetek a gagyi virtuális farmotokon. Esetleg hirdessétek híres emberek vagy ókori filozófusok szólásait, miközben ti pont az ellenkezőjét csináljátok a való életben. Tán kérjetek még pár kommentárt a beállított képeitek alá és örüljetek neki, hogy milyen “szépek“ vagytok, de üresek. Nagy tisztelet a kivételnek... Na ez a befejező rész kicsit durvára sikeredett, de amit el kellett olvasnotok azt elolvastátok és amit meg kellett néznetek azt megnéztétek. Nincs mese, legközelebb talán irány Amszterdam... :)

[created by 7/13] 

 [beforeyousnap@gmail.com]

THE END