Az útvonal ... (a cél pedig Bibione, olasz tengerpart, stoppal)
|
||
|---|---|---|
Az útvonal ... (a cél pedig Bibione, olasz tengerpart, stoppal) |
Április 17 – szombat – Budapest – Bécs – 252 km - [Coincidence Day]
Egy kis szokásos reggeli kóma után feltápászkodtam és elkészülődtem, összepakoltam. Kibékávéztam a Sasadi útra, a stopposok „törzshelyére”. Mindezt persze bliccelve, ha már egyszer adrenalinbomba-túrán vagyok. Ezen a szakaszon az M1-es és az M7-es sztráda még ugyanazon az úton halad, úgyhogy ez szuper hely azoknak, akik a Balatonra akarnak lejutni stoppal és azoknak is, akik Bécs felé mennek. Itt egy benzinkút van, meg rögtön a szomszédságában egy McDonald's. Megfogadtam, hogy nem fogok egyszer se gyorskajáldában enni, pláne nem ebben, de ehhez képest ötször is sikerült az egész út során. Itt a Sasadi úton, szinte mindig áll egy vagy “rosszabb” esetben kettő stoppos. Most se volt másképp. Egy zöld fülhallgatót viselő, enyhén szakállas, nagy piros táskás 25 év körüli srác állt már kint, a nagy sárga M betűnél. Viszont tábla nélkül, ami ennél a helynél szerintem jobb, ha van. Én már ekkor fent ültem a teraszon és bevágtam az összes agypusztító kaját és még kicsit átfestettem a táblám hátterét "láthatósági mellény színűre", amire a következő volt írva: WIEN. Ezután rádőlt a cappuccinohoz vett cukor a krumplira, úgyhogy megvolt életem első cukros krumplija is.
A szakállas srác már rég ott volt
A meki teraszáról
Ekkor a srác már igen ki volt akadva, hogy senki sem áll meg neki. Bevágta a táskáját a bokrokhoz és elővett egy zsebkendőt, amivel az orrát kezdte takarítgatni, de lehet, hogy már az orra is vérzett az őt hosszú ideje ignoráló sofőröktől. Ivott, majd afajta "spirituális mozdulatokkal" megnyugtatgatta magát, helyreállította magában a CHI-t, aztán visszaállt a helyére. Kicsit még nézelődtem, fényképezgettem, dokumentáltam a helyzetet. Egyrészt a srácot is, akinek mellesleg 5 méterrel mögötte megállt egy ezüst sportkocsi, de aztán gyíkarc módon elhajtott mire Ő odament, úgyhogy sajnáltuk őt a teraszon ülőkkel. Mellettem mondja a csávó, hogy ő lelőné az ilyet. Közöltem velük, hogy mindjárt megyek én is oda stoppolni, mire megkérdezik, hogy busszal nem lenne-e egyszerűbb elmennem. Hát az olasz tengerpartra kicsit necces lenne - erre már elállt a szavuk. Utolsó simítások a táblán és kiálltam stoppolni. Lefényképeztettem magam egy ott ücsörgő arccal, WIEN táblával a kezemben, aztán neki álltam nyomni az ipart.
Ez meg már én vagyok - irány Bécs
A harmadik kolléga előttem
Ekkor már az első piros pakkos stoppos előre ment 100 métert, hátha ott jobb szerencséje lesz. Sőt, már jött egy harmadik kolléga is, ő meg előttem állt le, nagyjából 50 méterre tőlem. Hiába, ez mégis csak a Sasadi út, nagy a stoppos forgalom. Szóval hárman nyomtuk egyszerre. Aztán 5 perc múlva megálltak a piros pakkosnak, ő végre lelépett. Megérdemelte már nagyon. Fél percére rá mellettem is megállt egy aranyszínű kocsi, kiszólt belőle egy ürge, hogy direkt Bécsbe megyek-e? Mondom igen, erre ő nagy mosollyal beköpi, hogy akkor semmi, mert ő meg Milánóba, úgyhogy elköszöntünk egymástól. Miután elhajtott a végtelenbe, akkor esett le, hogy az nekem végülis jó lett volna, hiszen Milánóig a fél út kábé megegyezik azzal az úttal, amin én végig akarok menni, többé-kevésbé legalábbis. De üsse kő, ezen a napon úgyis csak Bécsig akartam eljutni és csak másnap onnét le a tengerpartra. Gondoltam hova sietni. Nagy gondolkodás közben alig telt el pár perc és ismét autó állt mellettem, benne két csaj, egy fekete és egy szőke, név szerint Orsi és Kriszta. Amikor jöttek ki a McDonald's-ból (utálom ezt a szót, de továbbiakban csak meki) mint egy kommandós, már akkor leolvastam a szájukról a következő párbeszédet a kocsiban: SZŐKE: "Jé, egy stoppos, felvegyük?" - FEKETE: "Hmm mindegy, vegyük."
Na, bumm, ennél nagyobb pofon a férfi sofőröknek nem nagyon kell, már ami a bátorságukat illeti. Ez volt olyan 12:30 körül. A harmadik kollégával, hogy mi lett, az nem derült ki, de biztos vagyok benne, hogy eljutott oda, ahova akart. Kivéve, ha elrabolták vagy eladták a veséit orosz milliárdosoknak, dehát ugye ez is benne van a pakliban. Kiderült a lányokról, hogy Németországba mennek két hétre, úgyhogy engem majd Bécs előtt valahol kidobnak. Ekkor még nem tudtam, hogy ez egy elég tré hely lesz. Az út gond nélkül telt, beszélgettünk, de tulajdonképpen folyamatosan telefonált mindkettő csaj és ezt mindenféle túlzás nélkül mondom. Lefotóztam őket hátulról és még azon is rajta van, hogy ott a telefon mindkettő kezében. A határ előtt Hegyeshalomnál megálltunk egy MOL kúton, a szőke csaj vett magának egy napszemüveget. Én addig kiszálltam nyújtózkodni és lefotóztam a szekeret, amivel suhantunk Bécs felé.
Indultunk tovább, majd Bécs felé érkezve kérdezi a sofőr csaj tőlem, kezembe nyomva a GPS-t, hogy értek-e hozzá, mert hogy be kéne jól állítani, hogy valóban azt mutassa, ahol vagyunk. Ránézek, mondom elvileg ott vagyunk, szóval nincs vele gond. Bár alig lehetett kivenni valamit a képernyőjéből a napsütés miatt, úgyhogy visszaadtam neki. Aztán még szó esett külföldi benzinárakról, izlandi vulkánokról, relax masszázsról, meg még lakberendezésről is.
Orsi és Kriszta
Tudni kell, hogy amint elhagyjuk az M1-es sztrádát és átlépünk Ausztriába, a sztráda neve A4-es lesz. Már elhagytuk a schwechati letérőt és már valahol az S1-es átkötő út felé jártunk, amikor kiraktak egy körforgalomnál. Ekkor még nem tudtam, meg persze ők sem, hogy mégis hol vagyunk. Megköszönés, elbúcsúzás, majd kiállás a semmi közepére a pakkommal együtt. Három irányból érkeztek az utak a körforgalomba. Mellette egy kis folyó. A folyó mellett szerény bicikliút. Odamegyek. Sehol senki, egyszer csak nagy iramban jön egy anya-lánya páros sétabottal a kezükben, na itt szólaltam meg először a túra során angolul és hálistennek a lány elég jól tudott. Mondta, hogy fél óra sétára van innen az a busz, ami bevisz a városközpontba. Annyira kánikula volt és annyira messzinek tűnt a dolog, hogy inkább hagytam és kiálltam a körforgalom egyik kijáratához stoppolni, ami mellesleg abba az irányba vitt, amerre a pesti csajok is elhúztak. Nem telt el 5 perc se és megállt egy faszi, az anyósülésen csupa Intersparos táskával, amiket rögtön bedobott hátra. Mielőtt beszálltam, megkérdeztem, hogy beszél-e angolul, de csak a fejét rázta, hogy nem. Egye fene, inkább beszálltam, lesz ami lesz alapon. Megtudtam, hogy boszniai származású és még csak németül se tud, nem hogy angolul. El kellett kezdenem kigondolni, hol a fenében fogok kiszállni és főképp, hogy milyen módon fogom ezt neki megmondani... merthogy annyit se értett, hogy mi az a city center. Bármit mondtam, csak hallgatott, vagy néha bedobott egy “NO” választ. Ekkor elővettem a szlovák tudásomat, hátha boszniai származása lévén megért valamit belőle, de ugyanúgy nulla siker. Aztán próbáltam alap német szavakat, de szintén semmi reakció. Csak mentünk és mentünk valahol a külső részén Bécsnek, kanyargott is párszor egyik útról a másikra a tag, de még mindig nem tudtam, hogy hol a fenében lehetünk. Itt-ott látom a táblákon, hogy Favoriten, Zentrum, Gürfel, Praha, Bratislava, Schwechat, Graz, Linz, szóval összevissza mindent, amit csak el tudtok képzelni, ráadásul a nagy része teljesen más irányban van egymástól. Pár röpke másodpercre megfordult a fejemben, hogy tessék, nesze neked stoppos gyerek, most végre elkapott egy baltás gyilkos. :] Végül negyed óra kocsikázás után emberlakta városrészbe értünk és valamit motyogott, aztán megállt és én kiszálltam. Thanks for the ride, bye.
Ekkor éreztem igazán, hogy egy tök ismeretlen helyen vagyok. Nem tudtam hol a pitliben vagyok és még csak szállásom se volt éjszakára. Sétáltam pár percet egyenesen egy utcán és rájöttem, hogy ez bizony a Belvedere, ami Bécsnek a dél-keleti részén van, legalábbis a városközpontnak. Itt jött egy piros ruhás nő (kicsit Mátrix fílingem lett tőle), akit mintha csak pont nekem küldtek volna. Megkérdeztem tőle, hogy hogyan jutok el a városközpontba. Érdekes (talán kicsit francia beütésű) akcentussal elkezd beszélni, előveszem a bazinagy Bécs térképemet és megmutatja, hogy hol is vagyunk. Hát meg kellett állapítanom, hogy egész szuper helyen rakott ki a boszniai baltás ember. Csak 4 megállónyira voltam az Operától, az meg már belváros. Felszálltunk és elvillamosoztunk az Operaház környékére, ahol aztán kitalálta, hogy keressek egy Tourist Informationt. Volt olyan kedves és odáig eljött velem, onnét aztán elbúcsúztunk, én meg hálás voltam neki a segítségéért. Bemegyek, látom nagy a sor, tele mindenféle nemzetiségű figurával, főleg japánokkal. Mire sorra kerülök, kérdezem az információs nőt, hogy valamilyen szállás kéne, reggeli nélkül, merthogy korán reggel stoppal távozom a városból. Elkezd telefonálgatni különböző szálláshelyekre, de 3 visszautasítás után azt mondja, hogy ilyenkor bizony nehéz szállást találni, merthogy holnap van a Vienna Marathon, minden le van foglalva. Csodás, soha jobbkor nem jöhettem volna. Ekkor még nem tudtam, hogy a másnap reggeli két és fél órás sétámat is ennek köszönhetem majd részben. Még két hívás után végre sikerül egy szabad szobát találnia Favoriten városrészben, ami fél óra sétálásra volt csak. Kapok térképet is, rajta bejelölve a szállás. Itt mindenkinek adnak ingyenes térképet, bármit is kérdezzen az illető, valamit firkantanak a térképre és odaadják. Bemész megkérdezni hány óra van, még akkoris ráírják egy térképre és odaadják.
Stand-Up Comedy a bécsi Operaház előtt
Aztán egy kis metrózás és séta után megérkeztem a Laxenburger Straßen lévő szállásomra. Becsekkoláskor, miután átadtam a recepciós csajnak a személyimet, kiderül, hogy egy országból jöttünk, kicsi a világ, bár ez még mind semmi ahhoz képest, ami kicsit később történt. Egy kis frissítő zuhany után visszasétáltam a belvárosba, immáron lazán, nagy pakk nélkül. Akartam biciklit bérelni pár órára, de aztán lemondtam róla, mondván, hogy gyalogosan most érdekesebb.
Megint Opera (a japó kicsit később nyomta meg a gombot, de így legalább "mozog" a kép)
Andy Warhol kiállítás (plakátja)
Egy kis bliccelés a bécsi metrón
Columbus Platzi plázaszerűség
Este a bécsi forgatagban 19:13-kor olyan dolog történt velem, amit ha ide leírnék, nem hinné el senki. Egyébként először én se, szóval majd egyszer szóban megtudhatjátok. :)
Április 18 – vasárnap – Bécs – Bibione – 556 km – [Lost Daffodil Day]
Eljött a legfontosabb nap, a legnagyobb adrenalinbomba, amikor elvileg egyetlen egy nap alatt kéne leérni Bécsből az olasz tengerpartra, pontosabban Bibione városkába, mindezt persze stoppal. Ötszázötvenhat kilométer egy nap alatt. Nincs mese, 5:50-kor kelés, majd nagy kómában összepakolás. A Bécs térképen átnéztem az útvonalat a külvárosba, ahol fogok majd stoppolni, hát mit mondjak, kicsit messze volt. 6:25-kor elhagytam a hotelt és következett egy bő 2 órás gyaloglás. Először Laxenburger Straßen kora reggeli villamosozás, majd gyalog Gudrun Straße, s végül kijutottam a Triester Straßera, ami egy rohadtul hosszú út.
Vasárnap reggeli zsúfoltság a villamoson
Aztán séta egészen Liesing városrész északi részére, ahol van az a bizonyos felhajtó az A2-es sztrádára. Háromsávos út és hálistennek csak egy irányban mennek az autók, úgyhogy nem megszokott módon a másik oldalon kellett stoppolnom, majdnem olyan fílinget keltve ezzel, mintha Nagy-Britanniában lennék. Itt következett egy 1 órás várakozás. Közben megittam az összes folyadékot, ami nálam volt. Azt hozzá kell még tennem, hogy ezen a napon még mindig kamionstop volt Ausztriában, így hát a kamionos fuvar erre a napra ki volt lőve.
Ha már kilátástalanul sz*r a helyzet, akkor szeretem, ha jön pár lassan közeledő turistabusz, mert mindig integetnek belőlük az aranyos és tudatlan turisták. Ez egy kis életkedvet ad az embernek tovább folytatni a stoppolást. Persze van az a stoppos aranyszabály, hogy "mindig van valaki, aki felvesz" és higgyétek el, hogy több tízezer kilométer stoppolás után egyetlen egyszer volt csak úgy, hogy nem vettek fel, de az is csak a szomszéd településnél esett meg, ráadásul csak fél órát álltam akkor kint az út szélén. Ennek ellenére hallottam már nagy stopposoktól, hogy 30-40 órákat tespedtek egy istenverte benzinkúton. Végülis erre is igaz az előbbi aranyszabály, csak ki kell egészíteni annyival, hogy "... legfeljebb pár napot várnod kell rá".
Csodák csodájára végre megállt egy fekete terepjáró, benne egy szimpatikus, egész jó angol tudással rendelkező félkopasz fiatalember. Mondta, hogy nem megy sokat, csak felvisz a benzinkútra. Mondom oké, abban az állapotban már ha csak 2 kilométert is vitt volna fel a sztrádára, már az is megtette volna. Lett is belőle 15 kilométer. Ez tökéletes volt, ugyanis egy szuper helyen rakott ki, ahol mellesleg Old Timer Hotel is van. Erről azt kell tudni, hogy az A2-es sztrádán összesen 3 darab van belőle és 70 EUR körül van a szállás egy éjszakára. Ami a legfontosabb, hogy nagyon nem akartam itt ragadni egy ilyen helyen éjszakázni. Ez alatt a rövidke 15 km alatt elmesélte, hogy barátnőjével sokat járnak át Magyarországra, Szombathely környékére, meg Kőszegre, főleg hegyet mászni és biciklizni. Kiszálltam ennél a bizonyos pihenőhelynél, egészen pontosan a Guntramsdorf nevű megállónál, ahol a már említett sárga Old Timer szálláshely mellett egy benzinkút is volt. Ott a kijáratnál elkezdtem stoppolni és rögtön megállt egy vörös hajú csóka (enyhe Mick Hucknell beütéssel), de közölte, hogy csak pár kilométert megy, én meg gondoltam, hogy most kezdtem még csak itt, ennyivel nem elégszem meg, úgyhogy megköszöntem és elküldtem. Hamarosan két autónyi vadvízi evezős brigád érkezett tankolni egy rakat csónakkal együtt. Látom, hogy nagyon néznek engem és egyszer csak futni kezd hozzám egy svéd-finn kinézetű csaj. Kérdezte, hogy merre megyek, mert szívesen elvinnének engem, de hogy aztán ők letérnek a sztrádáról és bemennek a szívósabb hegyi utakra. Mondom ááá, nagy kár. Úgyhogy megköszöntem a nagylelkűségüket és elbúcsúztunk.
Guntramsdorf-i pihenőhely kijáratánál
Ekkor már 20 perce álltam kint a bazinagy szélfúvásban, amikor egy osztrák házaspár állt meg. Mondom nekik hova megyek, bólogatnak. Beülök a táskáimmal az autóba, ahol nagyon erős oroszlánszag volt. A nő kevésbé, de a férfi tudott angolul és így meg tudtuk beszélni, hogy hol fognak engem kirakni. Ez pedig a Hartberg előtti pihenőhely volt, benzinkúttal és éjszakai szállással együtt. A sztrádahotel neve Landzeit volt, ezt a képen is láthatjátok. Én egyik szolgáltatást se vettem igénybe. Itt találkoztam életem első vécésnénijével, aki egy kopasz csávó volt. A Da Vinci kód filmváltozatából Silasra emlékeztetett, aki a film elején megöli az öreg kurátort. A nevét én is csak most gugliztam ki, mármint a karakterét. Egy a lényeg, hogy veszettül nem illett oda a bűzlő WC mellé, ahol ráadásul 50 centet szedett egy-egy könnyítésért.
Még mindig ugyanott
Ennél az állomásnál elkapott egy kis pánikhangulat. Ugyanis nem elég, hogy már amikor megérkeztem ott állt civil autóval két baromira unszimpatikus rendőr, hanem még érkezett fél órán belül két rendőrautó, benne persze osztrák fuckaboutokkal (rendőrökkel). Egy ezüst sportkocsit kezdtek nézegetni, először a rendszámot, majd az utasteret kezdték vizsgálgatni. Kicsit kilátástalannak tűnt a helyzet, közben sok turistabusz érkezett csehekkel, lengyelekkel, még spanyolokkal is. Aztán próbáltam kommunikálni a “vécésnénivel” és annak ellenére, hogy egy kukkot nem értett angolul, el tudta magyarázni, hogy melyik helyen érdemes stoppolni, nem mintha nem tudtam volna anélkül is. Lassan másfél órája voltam a pihenőhelyen, arra várva, hogy végre lekopnak legalább a civil autós rendőrök, amikor végre megtörtént a csoda és tényleg leléptek. Kiálltam és folytatódhatott a stoppolás az A2-es táblával.
Nem tudom már mennyi idő után, de megállt egy fehér Volvo. Ült benne egy deres hajú, 60 körüli figura, egyenesen Lengyelországból, aki se angolul, se németül nem tudott, viszont amikor elárulta, hogy Villachba megy, sitty-sutty beszálltam pakkostul mindenestül. Nem kellett kétszer mondani. Villach ugyanis az osztrák A2-es sztráda végén van, ami nekem durván 220 km-t jelentett erről a búvalvágott helytől, ahol csak úgy hemzsegtek az osztrák zsernyákok. Becókmókoltam magam az anyósülésen a dolgaimmal együtt és megnéztük a térképen az útvonalat, csakhogy biztos legyen a fuvar és nagy volt az egyetértés. Vicces kiejtéssel mindenre rámondta, hogy “okejj-okejj” és megkezdődött az “olasz-lengyel-magyar-szlovák-német-angol” párbeszéd, amiből kifolyólag sokat nevettünk, főleg egymás szerencsétlenségén, hogy egyik sem érti a másikat. Aztán egy háromnegyed órás ismerkedés után elhallgattunk és berakott egy kis olasz zenét és egész végig az ment, néha még most is eszembe jut és elkezdem dúdolni. Külön meg kell említenem, hogy a Volvo lábtere igen csak tágas volt, úgyhogy végre kinyújthattam a lábaimat. Egy svéd autóban az osztrák sztrádán egy lengyel és egy magyar faszi olasz zenét hallgatott, mindezt holland módra. Kétszer is hívták őt és annyit vettem ki a hívásból, hogy nemsokára Villachba ér, és hogy már leteszi inkább a telefont mert valamelyik “kurvená kamera” lekapja őt és fizetheti a büntetést. Ezt a bizonyos ká betűs szót elmondta vagy harmincszor, én meg már alig tudtam visszafogni a röhögést, aztán végülis csak kidurrant belőlem. Vette a lapot és ő is csak nevetett az egészen. Kicsit olyan érzésem volt már, mintha tényleg egyenesen valamelyik Készátverés-showból jöttünk volna.
Packstattelnél elhagytuk az utolsó Old Timert is, úgyhogy nullára csökkent az esélye annak, hogy az éjszakát esetleg ilyenben töltöm majd. Wolfsberg környékén nekiállt az eső szakadni, durva széllökésekkel együtt, ami dobálta is egy kicsit a kocsit. Itt már durván hegyvidéki volt a táj. Sőt, még a cédélejátszó is beakadhatott tőle, mert az öreg elkezdte csapkodni, de nem segített rajta, így hát a zenéről le kellett mondanunk. Aztán amikor a Wörther Seehez értünk (ez egy baromi nagy és szép tó Villach és Klagenfurt közt), akkor az öreg Polák megállt egy pihenőhelyen, ami összvissz 30 méter lehetett. Itt nem volt benzinkút. Azért állt meg, mert mondta, hogy hamarosan eltér Villach irányába, én meg nem arra megyek, hanem tovább Tarvisio, Olaszország felé. Kiszáll, hogy mindjárt jön, elmegy könnyíteni magán. Elég gyors volt, mert amint becsukta a retyó ajtaját, rá fél percére már jött is ki. Talán a bizalmatlanság, vagy csak simán a lengyelek dobják gyorsan a sárgát, ki tudja. Ekkor látom, hogy odamegy egy lengyel rendszámú autóhoz, beszél velük valamit, aztán fejrázás és odébb áll egy szintén lengyel rendszámú kisteherautóhoz. Látom, hogy kezet fognak, mégis csak honfitársak, egyetértenek valamiben, aztán mosolyogva jön hozzám az öreg, hogy a tag megy arra, amerre én, tehát talált nekem fuvart Olaszország felé. Kiszállok, kézrázás, megköszönés, fényképezkedés, utána mégegyszer megköszönöm, mert tényleg nagyon rendes volt tőle a fuvar, utána pedig a kisteherautó levajazása is.
Az öreg Polák és én egy Wörther See melletti megállónál
Átpakolok a fehér kisteherautóba, ahol köszönt engem Wojtek, a lengyel sofőr. Nagyjából 30 év körüli lehetett. Ő már végre tudott valamicskét angolul, úgyhogy meg tudtuk beszélni a dolgokat. Mondja, hogy még 14 percet várnunk kell az indulással, mert a tachográf méri neki a pihenőidőt és ha nem tartja be, akkor a rendőr megbünteti. Nem baj, hova sietni, még csak 14:00 múlt pár perccel. Így utólag furcsa belegondolni, hogyha mindössze 14 percet késünk az öreg lengyellel, akkor nem sikerül elcsípnünk a kisteherautós srácot, szóval lehet, hogy még most is ott állnék. Persze az is lehet, hogy egy Dodge Viper vett volna fel még Bécsben és 1 órán belül ott lettünk volna a tengerparton. A sráccal megbeszéltük, hogy az A23-as sztrádán végig fog vinni, majd Udine után jobbra fordul Velence felé, majd ott a nekem legjobb helyen, a Latisana melletti letérő előtt rak ki, egyenesen a benzinkúton. Ez az út 2 órás volt, ami még elég jó időnek számít, ugyanis csak 70-80-nal tepertünk végig az osztrák és olasz Alpok között. Főleg Tarvisio után, tehát az olasz határon túl több hegyi alagút is van. Mondtam neki, hogy néha fogok fényképezni ki az ablakon, hátha látok valami érdekeset. Aztán Udine felé egyszer csak átterelnek minket a másik sávba és elkezd óbégatni mellettem a lengyel srác, majd rámutat a másik oldalra. Valami nagy robbanás lehetett előzőleg, mert úgy kapartak össsze egy teljesen kiégett kamiont, szó szerint, lapáttal. Nem volt egy kellemes látvány. Itt már az éghajlaton kicsit érződött az olasz levegő fülledtsége, holott még csak április volt. Mondtam is neki, hogy utálom Olaszországban ezt a fülledt levegőt, csak víz mellett lehet kibírni, jobban mondva a vízben úszkálva.
A megállóhely, ahol megtörtént a gyors fuvarcsere :]
Az olasz-osztrák határ közelében, bentről fényképezve
Ez már Olaszország, A23-as sztráda
A Velence felé vezető A4-es sztráda előtti szakaszon
Wojtek, a lengyel fuvaros
Nem sokkal este 17:00 előtt sztrádát váltottunk A23-ról A4-re. Itt rögtön kirakott az első benzinkúton, a Gonars Nord nevű pihenőhelyen, benzinkúttal és snack barral együtt. Ettől a helytől van északra Gonars, egy olasz település, innen a neve. Én se tudom miért, de kis nézelődés után az volt az első dolgom, hogy vettem bent a kúton egy fehér Milka csokit és valamilyen olasz piskótakekszszerű süteményt, na meg egy üveg jéghideg ásványvizet.
Beleharapdáltam a csokiba, utána észrevettem, hogy mellettem egy magyar rendszámú Audi áll, a jobbik fajtából. Pár percet vártam, hátha megjön a tulaja és elvisz a maradék darabon legalább a sztrádaletérőig, de nem jött senki, úgyhogy kiálltam tábla nélkül stoppolni a benzinkút kijáratához. Nem telt el sok idő, megállt egy kétes kinézetű, hosszú fekete hajú figura, amolyan olaszos beütéssel, de egyáltalán nem tudott angolul. Mondom neki, hogy Latisana, nagy nehezen rábólint. Beülök, padlógáz. Elkezdett beszélni valamilyen nyelven, aztán kiderült, hogy albán származású és most Torinoba megy, de hogy miért, azt nem tudtam meg. Lehet, hogy jobb is. Mutogatott a kulcstartójára, amin egy fekete-piros skorpió volt. Mondom oké, szép állat. Én meg mutogattam a Latisanaig visszaszámláló táblákra a sztráda mellett, bár nem sok értelme volt, mert mehettünk vagy 160-as tempóval. Erre ő rámutat a szemére a két ujjával. Ezzel azt akarta a tudtomra adni, hogy bizony igen, ő is látja a táblákat. A probléma már csak az volt, hogy a Latisananál lévő sztrádaletérőnél nincs megálló vagy pihenőhely. Szóval vagy az van, hogy bemész Latisanaba autóval, tehát letérsz a sztrádáról, vagy az, hogy mész tovább Velence felé. Az albán szervkereskedőnek kinéző, általam Giorgonak elnevezett dzsigoló pedig nagyon nem akart bemenni Latisanaba, úgyhogy kénytelen voltam kitetetni magam a sztrádán, a semmi közepén, a letérő előtt valahol, a nem túl biztonságos autóforgalomban. Megköszöntem és fellélegeztem, ugyanis ez volt az egész út során az egyetlen olyan alkalom, amikor felmerültek olyan dolgok, hogy esetleg elvisznek szexrabszolgának Torinoba vagy tényleg eladják a veséimet jó pénzért. :] Akkor persze ez egy hajszálnyit se tűnt viccesnek. Előző nap, Bécs mellett a boszniai forma ehhez képest lekváros palacsinta volt.
Latisanai letérő előtt, kezdődhet a gyaloglás
A képen nem látni, de itt már kezdett emelkedni az út a felüljáró miatt
Bibione még bő 20 kilométer volt innen, de stoppolásra sehol egy normális hely. Mell,é pedig zéró esély arra, hogy valaki fel is vesz. Ráadásul még bőven Latisana előtt voltam a sztráda kellős közepén, miközben mellettem életveszélyes vasóriások suhantak el folyamatosan. Átsétálok az egész sztrádán át a másik oldalra, ott messziről látom már a bazinagy sztrádakaput, mintha csak valamilyen sci-fi film díszletéből hagyták volna ott porosodni.
Sztrádakapu olasz módra, messziről...
... és közelről
Alattam egy komplett négytagú család sétálgatott, csak úgy lazán a sztrádán... (nem mintha én nem ott lettem volna)
Ekkor nagy meglepetésemre megállt mellettem egy sztrádarendőr. Kérdezett valamit olaszul, persze én nem értettem belőle semmit, angolul meg már meg se próbáltam beszélni egy olaszhoz, úgy se értené meg. Ekkor már elő volt véve a Bibione táblám, rámutattam, majd mondtam valamit magyarul, de már nem tudom mit. Erre olyasmit mondott, hogy “'áhá”, húzta a száját, majd bólintott egyet és hálistennek elhúzott a búsba.
Ez ritka béna kép, de a lényeg ott van sárga háttérrel...
Kerek 5 km kegyetlen hosszú séta és egy kis világvége hangulat után elérkeztem egy füves körforgalomhoz, egy nagy hirdetőtáblával a közepén, ahol egyszer csak egy olaszul hangoskodó 55 év körüli férfi állt meg autóval, majd kirakott egy fekete szerkós szőke nőt a csomagjaival együtt és nagyon magyarázott neki valamit. Erre kell menni, arra kell menni, kiabált, mutogatott. Gondoltam egyet, hátha nekem is tud segíteni. Amint odamegyek, kiderül, hogy nem tudnak angolul, de még mindig a nőnek magyarázott, közben nekem odaszól, hogy uno momento. Én türelmesen várok és végre elmondom neki, hogy Bibioneba megyek. Mondja, hogy oké, Bibione, lazán int, hogy mehetünk. Megbízható formája volt, aztán valami olyat vettem ki a szövegéből, hogy ez a nő ment vissza haza Ukrajnába, de hogy miért pont ott a körforgalom kellős közepén rakta ki szerencsétlent, az már asszem a büdös életbe nem fog kiderülni.
A híres körforgalom, egy kis olasz-ukrán szappanoperával
Lassacskán beérünk Latisanaba a nagy családi autóval, amiben nagyon tömény sütemény illat volt. Kerestem a krémeseket, meg tortákat, de nem találtam egyet se. Közben folyamatosan megy a szövegelés olaszos hangulatban. Ő olaszul, én angolul, de egyikünk se érti a másikat. Egyedül azt, hogy talán busszal kéne bemennem Bibionera, de mondom neki “autostop”, mert hát a hitchhikinget tutira nem értette volna meg. Aztán kivitt a végére Latisananak, hogyha akarok, akkor ott stoppoljak, mert az az út megy arra. Hirtelen felkiáltott, amint meglátta a már ott parkoló autót és megállt mögötte. Nagy mákomra egy ismerőse volt az, megdumálták ketten, hogy majd ő bevisz engem Bibionera. Elköszönés, átszállás a másik autóba. Itt kivételesen egyetlen alkalommal megengedtem, hogy berakja a csomagtartóba a nagyobbik pakkomat. 100%-ig megbíztam mindkettő figurában, ebben a legutolsóban meg tényleg, mert az anyósülésen egy kábé 6 éves kiscsaj, mellettem hátul pedig egy kábé 4 éves olasz kissrác horkolt. Persze mindennek ellenére tudom jól, hogy az ördög sose hord szarvakat. Néztem a tükörben, ezen az olasz csávón nem láttam szarvakat, sőt, úgy nézett ki, mint Marlon Brando a Keresztapából. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam lefényképezni a szuszogó gyerekeket a Godfatherrel együtt. Nem akartam ott hátul kikotorni a zsebemből a gépet, szóval remélem el tudtok képzelni két olasz kisgyereket, meg egy vékonyabb Vito Corleonét egy fekete BMW kombiban. Ami még tetszett, az a kiejtése, olyan tipikus “olasz beszél angolul” fajta volt . Megtudtam azt is, hogy az előző férfinak, aki az ukrán nőt rakta ki a körforgalomnál, van egy kis szállodája Bibionében.
18:00 után nem sokkal megérkeztünk Bibione városába. Volt olyan jóarc és bevitt a központba, nem mintha nagy település lenne Bibione, de azért lehet gyalogolni ott is elég sokat. Elvégre itt van Olaszország leghosszabb strandja (több mint 8 kilométer). Bent voltam a központban és még szállás után kellett néznem. Bementem egy utazási iroda-szerűségbe érdeklődni, és kaptam egy Bibione térképet. Nem sokkal később, alig telt el 19:00 és már a szálláson voltam. Párszor még megcsipkedtem magam, hogy elhiggyem, tényleg ideértem-e vagy még mindig Bécsben alszom mély kómában. Lepakolás után siettem ki a tengerpartra, hogy még tudjak világosban képeket csinálni, ez félig-meddig össze is jött, de már igen csak lemenőben volt a Nap. Egy arra sétáló párral lefotóztattam magam, hogy azért legyen egy fénykép, ami még aznap készült, hátam mögött a tengerrel. Persze másnap reggel nagyobb napsütésben is készültek képek. Egyébként egész hangulatos város ez a Bibione, mindenhol zöld fák, bokrok, szökőkutak, virágok és hasonlók. Ennyit erről a napról.
Bibione, megérkezés után, Piazza Fontana
Bibione és a plüsshúzogató masinák
Végre a célban: Adriai-tenger
Bibione a tengerpartról
Április 19 – Hétfő– Bibione – Bécs - [Brainwashing Day]
Előző este úgy határoztam, hogy mivel ennyire kacifántos kijutni/átjutni ezekbe a kisebb és főleg nagyobb olasz falvakba/városokba, így hát tartok egy stoppmentes napot, tehát hazafelé már nem megyek stoppal. Legalábbis egy darabig biztos nem. Reggel 08:00 körül kissé kómásan felkelés, majd össszepakolás, ennyi elég is volt Bibioneből. Elvégre a cél az volt, hogy lejutni full stoppal az olasz tengerpartra és ez SIKERÜLT is. Tehát ha ezután még Armageddon is következett volna, vagy kitört volna az Etna, már az se számított volna. Ám ettől még a következő események egyáltalán nem voltak unalmasak, sőt, talán még az előzőektől is érdekesebbek. Valahogy úgy terveztem, hogy reggel Bibioneről elmegyek busszal a 20 km távolságra lévő Latisanaba, onnan pedig Pestre vagy Bécsbe vonattal. Esetleg Bécsbe vonattal és onnan Pestre már stoppal. Ez volt a terv. Lehetett már lassan 09:00, amikor utoljára kimentem fotózkodni meg videózni a homokos tengerpartra. Ha furcsálnátok, akkor elmagyarázom, hogy onnét tudom ilyen jól a pontos időpontokat, hogy a nap végén mindig volt egy kis füzetem, amibe felírtam pár mondat/szó erejéig az aznapi dolgokat, a pontos időpontokkal együtt. Sőt, kajálás meg pihenés közben volt úgy, hogy napközben is jegyzeteltem pár dolgot.
Supermarket Bibione - néhány fontosabb dolog a visszaútra :)
Az utolsó séta
Néha jött egy traktor vagy egy teherautó és ide-oda hordták a homokot a parton
Aztán lassan búcsúzkodnom kellett a helytől és kiballagtam Bibione buszállomására, ahol állt egy citromsárga és egy kék busz. Erről csak annyit kell tudni, hogy a sárga az iskolabusz, a kék pedig egy rendes járat Latisanaba. Az egész állomás kihalt, nagy meleg van, bemegyek buszjegyet venni, majd kiülök a padra és várok a 10:30-kor induló buszra. Átnézek a másik depóra és ott ül egy csaj feketében. Telefonál. Ekkor már javában nyírták a füvet Bibioneban hatalmas minitraktorokkal, nagy volt a zaj. Kisebb szófoszlányok mégis áthallatszottak a lány telefonálásából és hát mit ad isten, sehol senki, csak ez a lány, és épp milyen nyelven beszél? Hát perszehogy magyarul.
Bibione, buszállomás
Féltizenegykor megjön a busz, a csajt felengedem előre, mondom neki magyarul, hogy “csak tessék”, meglepődik, nevet, majd felszállunk, én hátrább, ő pedig előre, de még mindig telefonál.
Latisanaba tartó busz - most már belülről
Aztán amikor letette a telefont hátrajött és elmesélte, hogy debreceni és itt dolgozik már 3 éve. Én is elmondtam a történetemet, erre bemondta a nap hírét, miszerint Latisanaból, ahova most mindketten tartottunk, indul minden nap vonat Budapestre, a Keleti pályaudvarra, ő is azzal jár haza. Örültem neki vagy tíz másodpercig, aztán hirtelen elszállt a mosoly az arcomról, mivel hozzá tette, hogy minden nap csak egyszer megy és az is csak este 22:30 körül. Mondom vááá, ilyen nincs, mi a fenét fogok én itt csinálni ebben a meleg és unalmas városban. Ekkor még nem tudtam, hogy nem ez lesz a legrosszabb hír mára. Rákérdeztem dolgokra, de ő se tudja mit tudnék ott csinálni. Megérkeztünk Latisanaba, elbúcsúztunk. Rögtön átmentem a vonatállomásra érdeklődni, jegyet foglalni az esti vonatra. A jegyárusnő (nagy meglepetésemre...) nem tudott angolul, de azt ki tudtam venni a szavaiból, hogy bizony mára már nincs több hely arra a bizonyos késő esti vonatra hazafelé. Az semmi, de már holnapra is mind elfogyott. Ez a hazajutási lehetőség kilőve. Visszaballagtam az aluljárón keresztül a buszállomásra.
Graffity Latisanaban
Ide csak biciklisek és manók mehettek be
Itt megkérdeztem, hogyha Udineba elmegyek busszal, akkor onnan mi az esélye annak, hogy indul vonat vagy busz Pestre vagy Bécsbe. Nem tudta, de hogy ezt inkább ott kérdezzem majd meg a buszállomáson. Aztán leírt papírra két busztársaság nevet, hogy azoktól is kérdezzem meg, mert lehet megy busz Prágába. Az nagyon nem volt tervben, bár így utólag simán benne lettem volna. Úgyhogy felültem rögtön egy buszra, ami Udineba tartott. Ez majdnem 1 órás út volt, mert bement kisebb falvakba is. A buszon mindenféle korosztály mindenféle kiadásban. A buszsofőr meg Ricky Martint nyomatott a hangfalakból egész úton.
12:30 körül megérkezett a busz Udineba. Itt rögtön bementem az állomáson az információra, ahol szintén senki nem beszélt angolul. A végén már csak annyit mondtam be az ablakon, hogy Budapest, Vienna, Bratislava, de ő csak mutogatott ki és azt kiabálta, hogy stazione, stazione, stazione. Ez ám aztán információ, röhejes volt. 30 méterre volt a vonatállomás, úgyhogy átmentem gyorsan megkérdezni, hogy megy-e valamilyen vonat arrafelé amerre én akarok menni. Mondták, hogy igen, de sehova sincs hely, már mindet lefoglalták. Nesze neked izlandi hamu. Átfutottam az út másik oldalára, mert ott meg a busztársaság irodája volt, hátha ott találok hazafelé üres helyet. Meg is kaptam az infót, hogy minden foglalt mára, csak holnap este megy Budapestre busz, de az is csak Triesztből, ráadásul már csak 9 szabad hely van és jobb lesz, ha sietek a foglalással, mert hamar elvihetik. Mondom oké, adjon 1 órát míg átgondolom. Aztán séta vissza a vasútállomásra, itt az infopultnál megint érdeklődés. Érdekes módon kiderül, hogy mégis el lehet jutni Villachon keresztül Bécsbe. Ugyanis Udineból megy 17:15-kor busz Villach-ba, onnan meg vonat Bécsbe 19:16-kor. Csakhogy erre a buszra is le vannak már foglalva a jegyek. Erre a másik infopultnál ülő nő hirtelen odaszól, hogy egy kék ruhás ember nem szeretne ma hazamenni és előbb itt volt, és hogy engem vár az állomás előtt, hátha megveszem az ő jegyét. Ő volt a titokzatos "kékruhás". Mondanom se kell, hogy mennyire megörültem neki, a baj már csak az volt, hogy sehol egy kék színű élő ember nem volt. Kinéztem már a szemeimet a helyükről, de se türkiz kék, se cián kék, se halvány kék, se hupikék, se Törpillaszínű ember nem volt az állomáson. Se benne, se előtte, se a peronoknál. Gondoltam magamban, mit várhatnék ezektől a balga olasz jegyárusoktól, hiszen ki volt a névjegyük alá rakva zászlóval jelezve, hogy milyen nyelven tudnak, de angolul bezzeg nem. Pedig ott volt a brit zászló is a nevük mellett. Csak az olasz, csak az olasz...
Udine - vasútállomás
Aztán még háromszor átmentem a buszállomásra és négyszer a vonatállomásra, hátha valami újabb infót tudok meg. Lassacskán meg volt a terv, mégpedig két választási lehetőségem volt. Vagy itt maradok estére Udineben és holnap elmegyek Triesztbe vonattal és onnan este busszal vagy stoppal Pestre. A másik lehetőségem pedig az, hogy valamilyen csoda folytán lesz hely ezen a 17:15-ös Villachba tartó buszon és onnan pedig elérek éjfélre Bécsbe vonattal. Innentől kezdve hosszas várakozás következett. Beültem egy McDonald'sba, olasz újságot olvastam, érteni nem értettem sokat belőle. Aztán visszamentem a vonatállomásra, ahol végülis egyetlen egy konkrét buszt vártam csak: a Villachba menőt. Itt még olasz csendőröket is megkérdeztem, hogy honnan megy ez a busz, persze ekkor én már rég tudtam, csak kiváncsi voltam, hogy tudnak-e angolul. Nagy meglepetésemre igenis tudtak. Ekkor még egy taxist is bepróbáltam, már ami az angolt illeti. Megkérdeztem tőle, hogy mennyibe fájna Villachba elvinnie innét Udineból. Előkotorászott egy papírt és rámutatott egy táblázatra: 216 EUR. Felnevettünk rajta, aztán olaszul elköszöntem. Lassan, de biztosan elérkezett a 17:15-ös várva várt időpont és besuhant a megállóba a nagy, emeletes piros-ezüstös színű nemzetközi busz. Rögtön odarohanok pár ideges emberrel együtt és mindenki egyszerre kérdezi, hogy van-e még szabad hely, persze mindenki más-más nyelven. A sofőr mondja németül, hogy sajnos nincs. Én próbálom megértetni vele, hogy egy helynek tutira kell lennie, hisz előbb mondták, hogy egy kékruhás férfi foglalt jegyet, de nem fog itt felszállni. Ez őt nem érdekelte, szerintem nem is biztos, hogy értette miről van szó. Erre egy nő németül elkezdi kiverni a dilit, hogy így internet, úgy internet, merthogy ő bizony lefoglalta a neten a jegyét és mégsincs helye, majd dühösen elhúzott onnan a hatalmas gurítható utazótáskájával. Ekkor a sofőr utána ment, megfogta a karját és visszahúzta a busz hátulja felé és egyszer csak elkezdett mindenkit (6-7 embert) felhessegetni a busz hátsó részére, ahol a lépcső vezet fel az emeletre. Ez tényleg WTF helyzet volt, mondom mi a fene ez, hova küld minket... és tessék, lassan rájöttem a dologra. Mégpedig arra, hogy bár kiveszőben, de mégis vannak jószívű és rendes emberek. A sofőr felrakott mindenkit a buszra, ráadásul anélkül, hogy megvettük volna a jegyet.
Így jutottam hát fel a Villachba tartó buszra, ráadásul ingyen, mert még időnk se volt fizetni, ami miatt szerintem nem sokan bánkódtak. Ráadásul az ülőhelyem se volt rossz, mert pont a legfelső lépcsőfokra tehettem rá a seggemet, így aztán az emeleten igen csak csodálkozhattak, hogy mi a fenét ül ez itt egymagában, hirtelen a semmiből előkerülve. Holott alattam még bőven voltak emberek a lépcsőn. Például közvetlenül alattam két lengyel nő ült a lépcsőn, akik Máltáról jöttek és Velencén át Krakkóba tartottak. Mindezt kizárólag a megkergült izlandi vulkán miatt (köszi, Eyjafjallajökull!), ugyanis ekkor még le volt zárva a légtér Európában. A fejem fölött egy nő Stephen Kinget olvasott franciául, másik oldalon egy idős amerikai házaspár morgott folyamatosan, előttük meg egy olasz focistának kinéző srác ült, skót kiejtéssel. Ő később leszólított és megkérdezte, hogy hogyan sikerült feljutnom erre a buszra, merthogy az izlandi vulkánkitörés miatt nehezen lehetett jegyet kapni, ő is csak ma tudott indulni, pedig már tegnap indulnia kellett volna. Hát csak simán annyit mondtam, hogy felhessegetett minket a buszsofőr és ez így rendben is volt mindenkinek. Elmosolyodott és talán meg is értette miről van szó.
A busz két emeletje közt üldögélve (kicsit elmosódott, de ez van)
Sok havas hegycsúcs és zöldes domb után 19:03-kor megérkeztünk a busszal Villachba. Bemondták a buszon, hogy átszállhatnak a 19:16-kor induló vonatra. Ekkor egy kisebb apokalipszis lett úrrá a buszon, mert mindenki hirtelen le akart szállni, elvégre még meg kell venni a jegyeket. Beleértve persze magamat is, aki már összecókmókolta magát a lépcsőn nagy nehezen, szóval ugrásra kész állapotba kerültem. Kiszállás, mindenki rohan át a vasútállomásra és ahogy elnéztem, úgy 10-12 ember ugyanarra a vonatra akart felszállni, mint jómagam. Illetve előtte még természetesen jegyet venni. Az osztrák jegyárus igen csak ráért és még viccelődött is a dologgal, hogy hova ez a nagy sietség, van még összvissz kerek 8 percünk jegyet venni. Én nem paráztam, mert elöl álltam a sorban. Sőt, miután megvettem a jegyet Bécsbe, még visszamentem a jegyárushoz és megkérdeztem, nincs-e valamilyen éjjeli járat alvóhelyekkel együtt. Majdnem elmentem Németországba alvókocsikkal, de csak majdnem. Gyors állomásfotózás, ekkor már 19:14 volt az idő, dehát úgy látszik kellett még egy kis adrenalin a stoppolás mellé, aztán enyhe futás, majd felszálltam a vonatra. Helykeresés, leülés. 4 órás vonatozás következett.
A kupéban már ült és aludt egy osztrák szőkeség, akivel miután felébredt, elég sokat dumáltunk, főleg mert azok közül, akikkel beszéltem eddig az utamon, neki volt a legjobb angolja. Kiderült, hogy biokémiát tanul, kihagyott két évet ez egyetemen, kiment inkább Amerikába dolgozni és világot látni, ami meg is látszódott rajta - pontosabban hallatszott a kiejtésén. Amikor megtudta, hogy filmrendező akarok lenni, kicsit meglepődött (mint mindenki más...), de amin meg én lepődtem meg, hogy egy ilyen gyönyörű lány is ismer (és szeret) olyan filmeket, mint például a Clockwork Orange, The Beach, Donnie Darko vagy a 12 majom. Szóval filmek, zene, még egy kis filozófia is szóba került, úgyhogy nem unatkoztunk a 4 órás vonatozás alatt. Eközben a szomszéd fülkében egy osztrák vagánygyerek folyamatosan a fogával nyitotta ki a sörösüvegeket. Aztán elővettem a Bécs térképemet és kérdeztem a csajtól, hogy nem tud-e valamilyen szállást. Mondott pár dolgot, de az nem tetszett, úgyhogy eresztettem egy SMS-t egy bécsi ismerősömnek, aki hálisten tudott fogadni olyan későn is.
Érkezés Bécsbe 23:28-kor. Meidling, vasútállomás. Amikor már csak pár száz méter volt a peronig, lassan már mindenki az ajtók felé tódult a nagy csomagjával együtt, így tettem én is. Előttem egy körszakállas harmincvalahányéves köpönyeges férfi állt a bőröndjével együtt, aminek a hátulján egy külső zsebből kikandikált egy könyv, melyen a következő cím volt virító citromsárgával írva: The Truth. Amolyan író-költő-filomókusnak nézett ki ő is, így hát gondoltam poénból megkérdezem tőle (mindezt persze angolul), hogy mi is az igazság. Aztán mire leesik neki, hogy mi a búbánatért kérdeztem ezt tőle, elárulja, hogy sajnos még csak pár oldalt olvasott el belőle. Szomorú voltam, mert kiváncsi lettem volna az igazságra. Aztán mondtam neki, hogy lehet hogy az igazság csak odaát van... és tekintetén enyhén látszódott, hogy látott pár X-akták részt. Még jött egy kis éjféli metrózás csíkos harisnyás bécsi pankokkal, majd ennek a napnak is vége lett. A tervemben persze még az volt, hogy holnap (azaz kedden) elstoppolok Bécsből Budapestre, ha lúd hát legyen kövér alapon.
Vasútállomás váróterme Villachban
Kupétársam, ekkor még alvó pózban
Április 20 – kedd – Bécs – Budapest – 252 km – [Joker Day]
Reggel korán keltem, mert még akartam egy kicsit tengeni Bécsben, na meg reggelizni valami jót. Úgyhogy gyalogosan útra keltem Lugner City utcáin. Bementem egy nagy bevásárlóközpontba. Itt még semmi nem volt nyitva, ahol tudtam volna venni valamilyen élelmet, leszámítva egy hentes üzletet, dehát kinek volt kedve fagyasztott bécsi szeletet enni. Aztán metrózás után beljebb mentem a városba és találtam mindent, ami kellett. Ismét hosszas metrózás következett az U6-os és az U3-as vonalon egyaránt. Végül kiszálltam az Erdberg megállónál, Bécs keleti részén, ahonnan nincs messze a stoppos helyem. Itt lehet ugyanis felmenni az A4-es sztrádára, ami már Magyarország felé visz, egészen pontosan Pest felé, az M1-es sztrádára. Itt bolyongtam egy kicsit, kerestem a jó stoppos helyet feljebb és lejjebb is, de végülis egy kocsmában kötöttem ki, annak is a kinti részén a teraszon. Gondoltam egy korsó sör majd segít kiagyalni, hogy mégis hogyan merre tovább.
Sárga terítős bécsi idill
Ihletre várva
Aztán (ekkor már tényleg zéró meglepetésemre) az 50 körüli pincérnő elárulta, hogy ő bizony tud magyarul. Nagy volt az öröm, mondom oké-oké, akkor most már jó lenne megtudni, hol a fenében van itt olyan hely, ahol egyrészt nem ütik el az embert, másrészt meg is tudnak állni biztonságosan. Kiderült, hogy nincs. Ennyit a segítségről, úgyhogy inkább csináltam egy A4-es táblát fekete filccel. Elbúcsúzás és utána rögtön keletnek indulás, mindezt az autósztrádával párhuzamban, fél méterre. Árkon-bokron át, gazban, kihalt részeken, a lényeg, hogy maradjak a sztráda mellett és addig meneteljek, míg nem lesz benzinkút vagy valamilyen normális felhajtó, esetleg leálló sáv, ahol lehet stoppolni Pest felé. Hát nagyon nem volt. Nem akarom túldramatizálni, de jópárszor életveszélyes úton mentem át egyik korlátról a másikon túlra, miközben autók jöttek mentek lassítás nélkül. Felülről már egy rendőrségi helikopter is körözött, reméltem, hogy nem engem keresnek. Nem tudom már pontosan mennyit, de a tűző Napon jópár kilométert sétáltam. Elhagyatott gyári épületek mellett vezetett az "út". Aztán már a sztráda közepére is bementem, meg egy folyó mellé is, meg egy bicikliútra is, meg... szóval, volt ott már minden. Egészen addig, amíg végre egy OMV kutat találtam, ráadásul mekivel együtt (brr, még mindig nem bírom ezt a szót, hogy meki). Megörültem, kissé már napszúrással, de beültem enni valamit.
Útban a semmi felé, ember által nem járt részen
A hosszú dzsungeltúra után végre ide lyukadtam ki
Kajálás és egy kis jegyzetelés után délben kiálltam egy rettenetesen pocsék helyre, mégpedig a benzinkútról kivezető két darab kábé 5 méter hosszú útszakasz közepére. Itt volt egy kis járdasziget, meg egy tábla. Magyarul szólva: két nehezen belátható út futott össze. Ezen a képen nagyjából láthatjátok.
Egyik út elejét se lehetett belátni, szóval nem tudtam, hogy most melyik oldalról fog felbukkanni egy-egy autó. Próbálgattam az A4-es táblát, a HUNGARY feliratút, a BP-t is, de ekkor már mindegy volt, meghagytam csak az A4-est.
Végre valahára megállt egy román rendszámú kamion, amiből ismerős szavak hallatszottak ki: “hát merre mész barátom?”. Mondom Pestre, az M1-esen keresztül. Erre intett és felugrottam, már amennyire egy kamionra fel lehet, ráadásul pakkal együtt. Bedobta hátulra a nagyobbik cuccomat és elindultunk. Romániában élő magyar kamionos volt ő, Pisti, aki állandóan rendőr vicceket mesélt. Sok mindenről volt szó, hálistennek nem volt egy szűkszavú figura. Egyébként egy az egyben úgy nézett ki, mint Fekete László, Magyarország legerősebb embere. Még a poénjai is hasonlóak voltak, de tetszettek, szó se róla. A határ előtt kiderült, hogy mosóporokat szállít és jelenleg túl van terhelve a kamion, szóval majd a román határnál büntetést kell fizetni a cégnek. Megálltunk matricát venni Hegyeshalomnál, utána már csak Pest előtt álltunk meg, amikor én kiszálltam.
Pisti, a jópofa kamionos
Pisti az M0-ás körgyűrűre ment, úgyhogy én még Pest előtt nem sokkal kiszálltam a zsámbéki pihenőhelyen, szintén egy benzinkútnál. Kiültem a korláthoz BP táblával és pár perc múlva megállt két huszonéves srác. Angolul szólt ki az anyósülésen ülő, hogy mégis merre megyek. Mondom Budapest, city center. Behuppanás. Rögtön rámutatnak a GPS-re, hogy kell nézniük, mert anélkül nem találnak oda. Mondom fiúk ne aggódjatok, ez az út már csak odavisz, ahova akarjátok (utána meg persze Rómába). Megtudják, hogy Olaszországban voltam stoppal, erre az egyik mondja, hogy ő is volt ott régebben stoppal, de már ellustult. Aztán kiderül, hogy csehek és az is, hogy Ceské Budejoviceről jöttek. 3 napja még Moszkvában vesztegeltek a vulkán miatt és valami projekten dolgoznak most is, azért mennek Pestre. Szó kerül a híres cseh sörökről, aztán mesélnek ezt azt. Például amikor Kazahsztánban voltak meglátogatni valamilyen őslakosokat, akkor nagyon meglepődtek, hogy az őslakosok raktáraiban egy csomó Zlatý Bažant sör volt felhalmozva. Ezen akkor jót röhögtem. Lefotóztam őket, vice versa, aztán megérkeztünk lassan a városba és szóltam nekik, hogy nekem itt az Erzsébet-híd után a pesti oldalon jó lesz valahol, úgyhogy kiszálltam és megköszöntem a fuvart. Ennyit a Bécs-Budapest stoppról.
A cseh srácok Pest felé
____________________________________________________________________________________________________________
X. év Y. hónap Z. nap - A tanulság (csak erős idegzetűeknek)
Jöjjön egy kis összegzés az olasz stoppos útról. Péntek reggeltől szerda estéig összesen (nagyjából) 2035 km-t tettem meg. Mivel a hétfői napon egyáltalán nem stoppoltam, így hát ezt leszámítva összesen 1420 km-t tettem meg stoppal és ezen kívül még kábé 30 kilométert gyaloglással. Hajtott a kiváncsiság és megnéztem Bécs metrótérképén, hogy mennyit tekereghettem a metróvonalakon összesen. Úgy számoltam, hogy megközelítőleg 22 km-t metróztam Bécsben, villamossal pedig 8 km-t blicceltem, bár ezek már nem annyira érdekes számok.
Természetesen nem tudtam itt mindent elmesélni és fényképekből is háromszor ennyit csináltam, de körvonalakban legalább láthattátok, hogy mi és hogyan történt. Amúgy sem lehet elmesélni a lényeget, mert azt mindenki önmagában érzi és tudja, hogy miképp is van valójában. Mielőtt elmentem, egy szintén nagy stoppos azt kérdezte tőlem, hogy lesz-e az utamnak valamilyen "üzenete" vagy mondanivalója. Akkor erre nem tudtam mit mondani neki, mert nem gondolkodtam el rajta különösebben. Azonban most megragadom az alkalmat és leírom pár gondolatomat, ha ezer emberből akár csak egyet is megérint egy kicsit, akkor már talán megérte.
Az első dolog rögtön az lenne, hogy hé emberek, igen, ti ott, akik most ezt nyűgösen olvassátok, gondolkodjatok el egy kicsit magatokon és az életeteken. Úgy élitek le az egész életet, hogy mindig vártok valamire vagy valakire, közben meg nem veszitek észre, hogy a legfontosabb dolgok elsuhannak mellettetek és lehet, hogy már soha nem fognak visszatérni többet. Az egyik ilyen dolog a fiatalságotok. Nem csak a pelyhedző állú pubertásokra gondolok, hanem az idősebbekre is. A fiatalság nem korfüggő, sokkal inkább mentalitás és hozzáállás kérdése. Sosincs késő felfedezni magadban a "nagy felfedezőt", azt az embert, aki képes átlátni a szomszéd kerítésén túlra és észrevenni a világon lévő sok érdekes jelenséget.
Aztán ott vannak a szeretteink. Legyen az családtag vagy kedves ismerős, esetleg nagy szerelem. Becsüljetek meg MINDENKIT, akit szerettek vagy kedveltek, és sose akarjátok bármiféle értelemben is bántani a másikat, mert bár én se vagyok egy megtestesült Gandhi, de tudom jól, hogy nem vezet jóra se a gonoszság, se a bosszú, se az utálat - és higgyétek el nekem, hogy örökké fájó sebek keletkezhetnek az ember szívében. Én is hordozok egy ilyen sebet, sőt talán nem egyet, nem kettőt. A saját magam hibájából tanulva mondom nektek, hogy vigyázzatok a számotokra kedves emberekre és arra is, hogy miként bántok velük, mert úgy mint én, könnyen meglehet, hogy sose fogtok magatoknak megbocsátani bizonyos dolgokat. Ha megbocsátani még meg is lehet, de elfelejteni már soha.
Furcsa ezek után ilyet mondani, de én tudom és hiszem, hogy minden okkal történik. Azt is, hogy minden rosszban van valami jó. Tudom ezek eléggé közhelyek, de ettől még nagyonis igazak. Menjetek hát, vigyétek el az ajándékot, amit nem adtatok még oda vagy bontsátok ki a tiéteket és próbáljatok neki örülni. Szaladjatok és béküljetek ki azzal, akire épp megharagudtatok, lehet, hogy holnap már túl késő lesz. Fussatok és mondjátok el a titkot, amit mindig is el akartatok mondani, de túlságosan is gyengék voltatok hozzá. Keressétek és találjátok meg azt az embert, aki majd ahelyett, hogy elküldene titeket a szomorú végtelenbe, inkább megfogja a kezeteket és boldogságot csal az arcotokra. Tanuljatok a múltból és gondolkodjatok a jövőn, de éljetek a jelenben és élvezzetek minden egyes napot az elejétől a legvégéig. Próbáljatok türelmesebbek lenni a türelmetlenekkel, megértőbb lenni az érthetetlenekkel és vigyázzatok a "rosszal", mert könnyen lehet, hogy épp a "jóban" lelitek meg ellenségeteket. Figyeljétek a történéseket és induljatok útnak, sosincs késő elkezdeni megismerni a világot. Ez lett volna az a bizonyos üzenet, amit ha nem megyek el Olaszországba stoppal, talán sosem olvastál volna el ebben a formában. Az már csak a Te dolgod, hogy mit kezdesz vele.
Aki ezek után is csak azt tudja hajtogatni, hogy a stoppolás milyen veszélyes, meg hogy mennyire őrültnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ezt csinálja, akkor csak annyit tudok tanácsolni, hogy üljetek vissza a kényelmes kanapétokra a tévétek elé és várjátok meg ott a Barátok közt következő részét. Esetleg hirdessétek híres emberek vagy ókori filozófusok szólásait fészbúkon, miközben pont az ellenkezőjét csináljátok a való életben. Nagy tisztelet a kivételnek... Ez a befejező rész kicsit durvára sikeredett, de amit el kellett olvasnotok, azt elolvastátok és amit meg kellett néznetek, azt megnéztétek. Nincs mese, legközelebb irány Amszterdam... :)
[created by 7/13]
[beforeyousnap@gmail.com]
THE END