Az útvonal ... (a cél London, stoppal)

____________________________________________________________________

Augusztus 13. – hétfő – Budapest – München – 719 km – [Thumber Day]

Augusztus tizenharmadika nem csak azért fontos, mert e napon indultam el Londonba stoppal, hanem azért is, mert pontosan 113 évvel ezelőtt született Alfred Hitchcock (na meg napra pontosan 1 hónappal ezelőtt voltam Yonderboi koncerten, de ez most mellékes). És ha már Hitch, akkor nem csak cock, hanem hike is. Hitchhiking forever.

Hogy mégis mikor érdemes felkelni, amikor az ember a “kurva messze lévő” tájba indul, ráadásul stoppal, arra nagyon egyszerű és diplomatikus a válasz: baszottul korán. Én ezúttal mégis csak 05:00-kor keltem fel és a szokásos kóma és összepakolás után kibékávéztam a jó öreg Sasadi útra, a stopposok Mekkájához. Pár perccel 06:00 után már ott voltam és a békávézásból már csak a kávézás maradt. Ám mielőtt bementem volna a mekibe elpusztítani pár patkányburgert és csokis fánkot, a Sasadi úton már állt kint két darab hátizsákos német srác, egy szarul felfestett GYŐR feliratú kartontábla társaságában. A legjobb helyen álltak, már ami a Sasadi úton belüli “általános stoppos pozíciókat” illeti. Kérdezték, hogy nem láttam-e két stoppos csajt itt a környéken, én meg mondtam, hogy nem, mert akkora táska volt rajtuk, hogy magukat a lányokat nem is láttam, csak a rajtuk lévő cuccokat. Haha. Visszakérdeztem, hogy nem veszítettek-e el egy nádszőnyegszerű lefeküdnivaló alkalmatosságot (nem jut eszembe a neve, de biztos tudjátok miről van szó). Idefelé láttam az út mentén egyet, gondoltam biztos stoppos hagyta el, de kiderült, hogy nem (vagy lehet csak azt hitték, hogy ezzel akarom őket kifüstölni a faszájos kis stoppos helyről). Pedig nem így volt. Na mindegy, a lényeg, hogy jó arcok voltak és mint kiderült, ők sem a szomszédba igyekeztek lekváros kifliért, hanem egyenesen Hamburgba tartottak, hazafelé, stoppal, vidáman, ahogy azt kell.

Amikor megettem az önmegsemmisítő reggelit, elindultam a srácok mögött lévő helyre stoppolni, mivel így szokás ezt stoppos berkekben intézni. Pár perc múlva már azt látom, hogy a sztrádán megáll egy turistabusz és kiszállnak belőle emberek (pont itt, a Sasadi úton szállnak ki, röhejes volt…), a két hamburger, akarom mondani hamburgi srác pedig rögtön megragadta az alkalmat és odamentek bekéredzkedni. Pár  percet egyezkedtek az ebadta buszos társasággal, de mivel nagyon nem akarták őket elvinni, lekókadt fejjel vonultak vissza a helyükre (a nambör van helyre, a mekis táblához, ami ráadásul azóta már nincs ott, mert raktak a helyére egy nagy barna vas cuccot).

5-10 percnyi laza stoppolás következett, majd egyszer csak odafut hozzám a bozontosabb hajú hamburgi krapek és azt mondja, hogy nyugodtan menjek oda a helyükre, mert ők előre állnak az első benzinkút irányába, mert ezen a stoppos helyen szerintük nem igazán frekventált a forgalom. Na mondom kinder, ez a legjobb hely, ahol csak állhattok Magyarországon, nagy hülyeséget csináltok. Persze mondanom sem kell, hogy bólogattam és szerencsés utat kívántam nekik, majd odaálltam a helyükre stoppolni, ahova eredetileg is terveztem. Elvégre ők csak Hamburgba mentek, én meg Londonba, hát nehogymá'. Így hát a számomra legkedvesebb Sasadi úti helyről kezdhettem meg a londoni ámokfutásomat.

Ekkor a távolban megjelent az előbb említett két stoppos csaj és valahova legelőre kiálltak stoppolni, szóval nem sok vizet zavartak. Az egyiknek még egy serpenyő is csüngött a hátizsákjáról, ami lehet, hogy nem is főzésre kellett neki.

07:10 körül járt az idő, amikor elfogtam az első fuvaromat. Egy sötét kék Octaviát vezető napszemüveges negyvenes faszi volt az, akit kábé úgy kell elképzelni, mint Maksa Zoltánt megöregedve, hatalmas nagy fekete pilótaszemüvegben, bajusszal fűszerezve, plasztikai műtét után. De minek is kéne elképzelni, ha egyszer kép is van róla? Na jó, nem is hasonlít a Maksa Zolira …

Hálás vagyok, hogy az első fuvarom nem a “kételkedő átlagidióta” (sceptical motherfucker) kategóriába tartozott, hanem a “szuper dolog, hogy utazol”-ba. Elregélte, hogy fiatalabb korában sokat InterRail-ezett az egyik barátjával, s így elvonatozgattak Párizsba, sőt még Calais-ba is. Calais nekem azért volt fontos, mert itt akartam átverekedni magam a La Manche csatornán, Franciaországból Nagy Britanniába. Felmerül a kérdés, hogy miképp lehet átstoppolni a nyílt vízen? Aki tovább olvas, az megtudhatja. Autókról, utazásról és sok mindenről beszélgettünk nagyjából háromnegyed óráig, aztán bumm, véget ért a trip.

08:06-kor dobott ki a Győr előtti AGIP kútnál, ami közvetlenül az M1-es autópályán van, s mondanom sem kell, hogy ez az út vezet Ausztriába, én meg szintén arra tartottam, elvégre Vlagyivosztok felé elég necces lenne Londonba indulni. Az volt a rohadt nagy tervem, hogy az első nap elmegyek Linzig VAGY ha már nagyon korán odaérek Linzhez, akkor próbálkozom tovább menni egészen Münchenig. Elvégre merjünk nagyokat álmodni, nemde? Ez volt a két patyolatos tervem, egyik jobb, mint a másik, de erről majd kicsit később.

A hely, ahol a pilótaszemüveges arc kirakott, nem volt egy leányálom, mert nagyon gyér volt a forgalom. Dehát reggel volt még, a stoppolás meg nem az izzadtságos sietésről szól, így hát úgy döntöttem, hogy heccből kézen állásos stoppolással múlattatom az időt. Az önkioldónak köszönhetően ide is felraktam egy képet róla, cirkuszt és kenyeret a népnek.

10-15 perc múlva meghozta gyümölcsét a várakozás egy szintén sötétkék Octavia “személyében”. Sőt, a csávó, aki felvett, szintén szemüveges volt, mint az előző arc, csak ő épp Nagy Bandó Andrásra hasonlított. Komolyan, ez egy ilyen nap volt. Ha csak egy félbevágott sündisznófaroknyit is, de akkoris hasonlított rá (legalábbis a nagybátyjának az unokatestvérének a dublőre lehetett  volna egy bukósisakos kaszkadőrmutatványban). Mindenki döntse el magának a kép alapján.

Viszonylag okosan el tudtunk hablatyolni, mivel ismét előjött a “régen én is utaztam így hát most felvettelek” ősnemes topic, ami persze cseppet sem baj. Kölcsön kinyír visszajár. A magyar-osztrák határ előtt heves telefonálásba kezdett, mert minden hétfőn bejelentkezik az anyjánál, hogy tudassa vele, hogy még életben van. Ollé.

A fuvart úgy beszéltük meg, hogy Hegyeshalomnál fog kirakni, szinte centire pontosan a határon. Ez így is történt és miután kiszálltam a kocsiból, rögtön célba vettem az egyetlen normális stoppos helyet ezen a vidéken: a Sziklát. Semmi köze Nicolas Cage-hez, csakhát megérdemli, hogy nagy betűvel írják a nevét, mert szolíd kis hely és eddig minden itteni stoppolásom során bejött. Ide telepedtem le a cuccommal és miután körbefotózkodtam, nekiállhattam stoppolni, elvégre ezért vagyok itt - azaz voltam. A benzinkút tövében sok ember áll meg a tankoláson kívül pénzt váltani, pihenni vagy épp zabálni egy eszelőset. Rengeteg svéd,  német és angol rendszámú autót láttam, bizonyára épp rajzás volt (a svéd rendszámok zöme egyébként megtévesztően hasonlít a magyarhoz, de a jó stoppos mindig kiszúrja a különbséget). Az egyik svéd autóra piros-fehér kockás terítő volt lerakva és nagyban zajlott rajta a reggeli piknik, skandináv módra. Na mondom szép, ide is terítsetek egyet. Erre nem került sor.

Stoppolgatok-stoppolgatok és pár perc múlva azt veszem észre, hogy egy fekete autó lelassít mellettem és a hátsó ülésről valaki lehúzza lassan az ablakot. Hárman ültek hátul begyömöszölve a sok cucc közé (na mondom ti meg mi a fütyköt akartok?). Egy kábé 20 év körüli srác tette ki a fejét rajta és a következőket mondta: “Ha már nem tudunk elvinni, legalább hoztunk egy sört, kérsz?”.

That awkward moment…

Egy kicsit elérzékenyülve (WTF?) azt mondtam nekik, hogy nagyon jófej arcok vagytok, csak így tovább az életben. Muszáj voltam megörökíteni őket, mert stoppoláskor nem minden nap találkozni ilyen eseménnyel. Na és vajon elfogadtam azt a Steffl sört amit az alábbi képen is láthattok?

Még pedig azért nem, mert az egésznek az volt a lényege, hogy ők maguktól tettek egy ilyen kedves gesztust egy számukra teljesen ismeretlen ember számára. Maga a tett és nem pedig a torokhűtés volt a fontos. Ugye nem kell magyaráznom tovább?

Na és azért sem fogadtam el, mert volt már egy sör a táskámban, úgyhogy gondoltam minek kettő, azon kívül, hogy meginni…?

A következő stoppomig szintén nem kellett sokat várnom, nagyjából 20 perc múlva fékezett le mellettem egy kopaszodó ötvenes muksó, utólag csak Dagobert bácsi. Bizisten mondom, hogy ugyanolyan hangja volt, mint annó Dagobert bácsinak, a Duck Tales-ben. Nem zárom ki, hogy nem ő volt a szinkronhangja.
A nagyobb poén az volt, hogy épp UK-ba tartott (gyéká: Nagy Britanniába). Pontosabban valahova északra, Warringtonba vagy Workingtonba (vagy isten tudja melyik duplavés északi városba) igyekezett a saját lányához, aki mint kiderült, oda ment férjül egy tősgyökeres brithez. Persze egy másodpercre se higgye azt senki, hogy elmentem vele egészen odáig.

Sok mindenről beszélgettünk az út során, de bármiről is esett szó, előbb vagy utóbb mindig visszatértünk két dologhoz: a magyar borok latyak szar minőségűek ÉS aki csak CD-n hallgat zenét annak rohadjon le a fültöve, még pedig most azonnal. Az alábbi témákat most nem kommentálnám. Ami a legfontosabb dolog volt számomra akkor és ott abban a szituációban, hogy menekülni, menekülni és menekülni, amilyen hamar csak kivitelezhető. Ugyanis az ilyen szintű sztereotíp véleményáradatot nem tudtam volna kibírni ép és egészséges elmével egészen Angliáig. Kizárt dolog, hogy végig üljek egy ilyen hosszú utat egy kissé (?) hangyás ürgével. Bármit is mondtam, legyen az a pockok nemi élete vagy a “sajtból van a Hold” színvonalú téma, neki jusztis az ellenkezőjét kellett mondania. Nem túlzok, mindenre volt repeta.

Amikor mondtam, hogy Londonba megyek, fél percre rá előjött a farbával, hogy akár el is mehetnék vele odáig, mert ő is pont arra megy, csakhát ugye nekem nincs jegyem a kompra, neki meg már bizony van.

Na mondom, bázdmeg.

Mégegyszer hangsúlyozom: ha egyenesen II. Erzsébet királynő állt volna meg a golyóálló Rolls-Royce-ával, akkor sem mentem volna el Hegyeshalomtól egyenesen Londonba, mert az ember nem azért csinálja ezt az egészet, hogy egy seggel leüljön kétezer kilométert, aztán Szevasztopol, ennyi. Sokkal inkább azért “kell” mindezt kivitelezni, hogy minél több szituációba keveredj, minél több emberrel találkozz, minél többféle szagú autóból tudd megnézni a tájat, minél több hülyeséget hallgass meg, minél több okosságot jegyezz meg, s még reggelig sorolhatnám. Nem beszélve arról, hogy amikor kikacskaringóztunk Bécsből az A21-es átkötő úton, majdnem belehajtottunk egy előttünk kacsázó kamionba, mert Dagobert bácsi nem vette észre, hogy az ott áll… és ez már az az eset volt, amikor a fékezéstől a kesztyűtartóig nyúlik az ember pofája, bocsánat, arca. Végülis abban egyeztünk meg, hogy Linznél elválnak útjaink.

12:04 körül készült a lenti kép, ekkor intettem búcsút. Belőle erre az évtizedre bőven elég volt. Nem lettünk puszipajtások, de ettől függetlenül nagyon köszönöm Neki a fuvart és a bizalmat, viszlát kettőezerhuszonvalahányban.

Linz mellett található az a pihenőhely, ahol kirobbantam a kocsiból (nem kellett kétszer mondani). Ez az a bizonyos “ansfeldeni pihenőhely”, amit már biztos ismertek, ha olvastátok az amszterdami vagy müncheni sztorimat. Ha nem, akkor tömören ennyit mondanék róla: ritka szar hely. Hiába nagy, hiába fekszik közvetlenül az A1-es sztráda mellett, hiába van viszonylag “életképes” forgalma, 1-2 órán belül nem lehet belőle kiszabadulni. Ez persze csak személyes tapasztalat, de másoktól is hallottam már. Ennek ellenére mégis nagy kihívás és az ember újra és újra belevágja a fejszéjét. Én is így tettem, elvégre megérkeztem Linzbe és még csak dél van. Hülye lennék, ha nem próbálnám meg München felé a stoppolást.

Kiálltam a hely végére, arra az istenverte tilosbehajtani táblás helyre. Pakk le, fényképezőgép kicsit elő, majd indulhat a stoppolás. Na igen ám, csakhogy ekkor már volt ott egy lengyel stoppos csaj, feltűnően sok cuccal (sudden flea market). Némi beszélgetés után kiderült, hogy ketten vannak a barátjával és Salzburgba mennek, legalábbis mennének. Az nincs már innét messze, kábé 130 kilométer. München pedig 250 vagy akár 300 km is lehet, attól függ merre stoppol az emberfia (vagy merre viszi a szél).

Kiderült, hogy a barátja azért nincs itt, mert elment fuvarért ácsingózni ebbe a cseszett nagy parkolóba. Bécsben voltak pár napot, de nem lett túl sikeres az utcai mutatványuk (buborékokat fújtak a jónép orra alá a Stephansplatz-on). Tíz perc után visszatért a srác, mert nem volt egy pacák sem, aki elvinné a seggüket Mozartfalvára. Micsoda meglepetés. Majd pont a nemtörődöm osztrákok, naná.  Erről az istenverte ansfeldeni parkolóról egyébként mindig eszembe jut egy baromira izzadt, délibábos kép, valószínűleg azért, mert eddig mindig dögmelegben voltam itt (kivéve a februárban megejtett linzi stoppomat, amikor -15 körül fagyogatott a levegő).

Miután letudtuk, hogy ki merre megy, mit eszik Karácsonykor és mi a kedvenc színe, rögvest elkezdtünk stoppolni. Nekik volt egy SALZBURG táblájuk (piciny kis lengyel zászló volt rajzolva a közepére), én meg a megtépázott MÜ táblámmal stoppoltam.

Nem sokkal később egy kocsi megállt nekik, de végül nem szálltak be. Nekem is volt egy BMW kombis faszi, aki bár megállt, de maga se tudta megmutatni a saját térképén, hogy merre megy, így aztán kinek kellett, hogy egy zavarodott kartográfussal keveredjek el az isten háta mögé? Senkinek.

A lengyel kollégáknak végül lefékezett egy fehér Audi, de a poén az volt, hogy akkor épp a csaj volt körtúrán a parkolóban, szóval a lengyel srácnak gyorsan kezébe kellett vennie a mobiltelefonját. Végül meg lett a hívás és a csaj már vágtatott is felénk, igazi Forrest Gump futás volt ez a javából. Fájdalmas búcsút vettünk egymástól, majd szépen leléptek. Ami nem volt akkora baj, mert egy kis konkurenciával kevesebb lett tíz méteres körzetben. Mondom ezt azért, mert még kábé a fehér Audi belovaglása előtt mindannyiunknak feltűnt a láthatáron egy fura tag, a vállán egy fekete táskával. Utólag csak szerbiai baltás.

Miután olajra léptek a lengyelek, a faszi elkezdett felém baktatni és ahogy közeledett, mint aki légszomjat kapott, folyamatosan mutogatott a tüdeje felé és mondogatni kezdte, hogy “Ja. Szrbia. Go. Winterthur” (azaz: Szerbiából jött és Winterthur felé tart). Oké-oké, de mit csináljak veled? Mondtam neki hülyéskedve, hogy “Ja. Budapest. Go. London”, de nem volt aznap sok humorérzéke, várt még némán tíz-húsz másodpercet, majd elkolbászolt a sztráda irányába, mellé egyenesen a süvítő autóknak, majd eltűnt a végtelenben. Lehet, hogy egy szökésben lévő szerbiai gyerekgyilkos volt (formára megkapta volna a 10/10 pontot rá), de az is lehet, hogy nem. Csínnyán az előítéletekkel. Lehet, hogy most egy szerbiai stoppos honlapon engem emlegetnek úgy, hogy “napszemüveges venezuelai pedofil”. Who knows...?

Ő lelépett, mire lefékezett mellettem egy arc, egészen pontosan egy magyar kamionos. Mindez persze nem ütött volna akkorát, ha nem az a csávó kurjantott volna ki a fülkéből, aki egyszer Olaszországból hazajövet állt meg nekem az M1-es autópályán. Hihetetlen, hogy milyen kicsi a világ. Szinte már irracionális. Az már más tészta, hogy nem München felé ment, szóval ennek a fuvarnak sajnos lőttek, de azért örültem a mítingnek. Irány vissza stoppolni.

Az idő múlt, de a lelkesedésem még mindig megvolt. 14:00 körül járhatott az idő és nagyon meleg volt, de ami a legfontosabb, hogy sikerült fuvart fognom Gábor, a kamionos jóember személyében. Hihetetlen, hogy minden kamionost Gábornak hívnak, esetleg Lacinak.

Szóval adott Gábor, annak kamionja, valamint én a pakkommal, aki még ma el szeretne jutni ebbe az istenverte München nevű bajorfalvára. Most már nincs mese, menni kell. Az út nem volt valami rövid, mert eléggé abszurd irányból közelítettük meg Münchent. Először északnak mentünk, majd onnét szörföztünk dél-nyugati irányba, míg legvégül München északi részén kötöttünk ki a körgyűrűn, ahol már azon kezdtünk el spekulálni, hogy mégis hogy a túróban fogok bejutni a városba, mert Gábor bizony nagyon nem oda ment.

Maga az út egy századmásodpercig sem volt unalmas, mert állandóan dumáltunk valamiről, ráadásul egy csomó furmányos dolgot láttunk a kamionból. Az is szóba jött valahogy, hogy a kollégája megpofozta az asszonyt, de erről többet nem írhatok itt, s máshol se (főleg azért sem, mert már nem emlékszem rá pontosan, hogy mégis mi a bré volt ez a sztori). Gábor ipolysági volt és polgármester szeretne lenni azon a településen, ahol lakik, lehet, hogy már az is. Aztán volt egy olyan 30 percnyi szünet, amikor elkezdett egy gagyi sorozatot nézni a laptopján (igen, közben vezetett is). Lehet, hogy azért tette mindezt, mert azt hitte, hogy így majd megbüntet azért, mert nem fogadtam el a csokis Pilóta kekszéből egyetlen darabot se.

Amikor elmondtam az útvonalam nagy részét, meg hogy Calais felé szeretnék stoppolni, majd ott áttörni Angliába, akkor ő is elkezdte a szokásos kamionos dumát Calais-ról. Miszerint ott nagyon kell vigyáznia az embernek, mert éjszaka az elfajzott törökök jókedvükben megkéselnek, ja meg rengeteg menekült akar átszökni a kamionokra csimpaszkodva a francia-angol határon. Neki is kellett már levakarnia a kamionjáról pár fekát (ő mondta így, nem én), ami nem a legkellemesebb meló a világon.

Azt is mesélte, hogy Oroszországban egyszer kirabolták és egy óriási teherszállító hajón kellett őt hazaszöktetni, mert nem volt semmiféle papírja. A bazinagy hajón bekúrták őt a búzába és szívószálon kellett levegőt vennie míg ellenőrizték a szállítmányt. Voltak sztorik…

Vagy mindezt csak azért találta volna ki, mert nem hitte el, hogy Londonba megyek stoppal, s gondolta rákontráz? Nem tudom, én mindenesetre minden szavát elhittem. Még egyébként az is szóba jött, hogy elmegyek vele Mannheimig, de végül be kellett látnom, hogy nagy mohóság lenne elkapni a “sors” egész karját, ha egyszer a kisujját már odanyújtotta nekem mára.

Már a híres Olimpia Parkot is láttuk, amikor végre emberlakta vidékre érkeztünk. Ez volt München Allach része, ahol mindent úgy hívnak, hogy: Allacher valami.
Én konkrétan az Allacher Straße mellett pottyantam ki a kamionból és ami a lényeg: baromira klassz érzés volt ott állni a járdán, Münchenben. Reggel még Pesten keltem fel, de este már Münchenben aludhatok el, ráadásul még csak 18:10 múlt, be lehet egy kicsit járni ezt a nem túl szimpatikus várost. Zsír. Mindenkinek kívánom, hogy legyenek ehhez hasonló pillanatok az életében, mert baszottul felemelő tud lenni az, ha az ember megcsinálja azt, amit elhatározott.

Több, mint fasza érzés.

Augusztus 14. – kedd – München – Brüsszel – 792 km – [The Hardest Day]

A müncheni alvás nem volt valami hosszú, mivel úgy döntöttem, hogy 04:30-kor kirobbantom magam az ágyból és nekiindulok az ismeretlennek, elvégre minek aludjon az ember, ha egyszer fel is kelhet?
Az volt a kora reggeli célom, hogy kijussak München nyugati részére, Obermenzingbe, ahol kezdődik az A8-as sztráda. Mindezt úgy a legkönnyebb, hogyha az ember sétál egy nagyot és S2-vel kimegy a “München-Obermenzing” nevű megállóig. Itt pedig végig kajtat a Verdistraße-n, ami nagyjából húsz perces séta, de zenével a fülemben és egy sörrel a kezemben nagyon élveztem. Felkelőben volt a Nap, s ahogy egy idegen városban pirkadni kezd (ráadásul egy cefetül nagy stoppolás előtt), az mindig hatalmas élmény. Ezt itt hiába firkantom le, szóval nincs mese, egyszer ki kell próbálnotok.

06:00 tájékán már sikerült odaérnem az előre kinézett stoppos helyre, még pedig egy nagy körforgalom elé, ahol tíz méterre egy KFC is van. Épp útfelújítás volt és ezért le volt zárva két sáv a háromból, ami ha belegondolok, egész hasznos volt számomra, mivel az összes erre igyekvő autó mellettem haladt el.

Nekikezdtem hát a stoppolásnak nyugat felé. Wild Wild West. Úgy képzeltem el, hogy ma estére vagy Luxemburgba vagy Brüsszelbe jutok el, de őszintén szólva, amilyen vacak helyzetben voltam ott a körforgalom előtti stoppos helyen (ez konkrétan egy szerény járdát jelentett és sok-sok nemtörődöm puffadt német sofőrt), kicsit nehéz volt belegondolni, hogy este e két város valamelyikében fogom álomra hajtani stoppos fejemet.

Kitettem hát kezdetnek a LUX táblámat és 10 perc után megállt egy fekete BMW, benne egy fiatal ficsúrral (kicsit rühellem ezt a szót, de terápiás jelleggel mégis idevetem). A gond már csak az volt, hogy összvissz 9 kilométer erejéig tudott volna elvinni, ergó nem ültem be az autóba, mert káposztás nokedli.

Már nagyjából elmúlt 07:00, amikor egy újabb BMW vágtatott be mellém, aminek 3 ajtaja volt és tejfehér színe. Na és ami a legjobb volt számomra, hogy az autó fiatal sofőrje Stuttgartba igyekezett. A barátnője müncheni, ő pedig Stuttgartban dolgozik, most is épp egy megbeszélésre megy. Lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy a 220 kilométeres távot csaknem 1 óra alatt tettük meg? Szóval süvítettünk mint állat, de ez csak néha tűnt fel, mert nagyon rendes tag volt és sok mindenről eldumáltunk. Filmes téren is nagyjából egyezett az ízlésünk, ami miatt jár még egy bónusz pont.

Ami számomra döbbenetes, az az, hogy amikor megkérdezte, hogy mégis hol aludtam Münchenben az éjszaka (én mondtam, hogy a Hohenzollernplatz mellett), akkor közölte, hogy ez mennyire poén már, mert ő is ott lakik. Hát bazdmeg, amikor pusztán Münchenbe stoppoltam el annó, akkor a szőke anyuka a kisgyerekével, aki bevitt a városba, szintén ott lakott a szomszéd utcában. Szinte ugyanott, ahol én akartam aludni, csak aztán mégse. Na és akkor még ez a srác is ott lakik. Kérdezem én, hogy mi a túrós náthás péklapát ez, ha NEM véletlen?

Rengeteg dologról mesélt. Például tavaly voltak a barátnőjével Brazíliában és nagy élmény volt számukra, ahogy a tengerparton a naplementére várakozó jónép elkezdett fütyülni és tapsolni, amikor a Nap lebukott a horizont alá, és hogy ennek az egésznek mekkora fílingje volt, mert mindenki extázisba esett. Persze ez is egy olyan dolog, amit át kell élni, itt leírva kábé úgy hat, mint egy ártatlan lepkefing egy hidrogénbomba után.

Az út közepén elárulta, hogy ő is stoppolt trampli korában (most se volt több harmincnál), így járt be Stuttgartba iskolába a 10 kilométerre lévő lakhelyéről. Mondom gratula, üdv a klubban. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy egy szőrös kéz az ülésem mögül előmászik a tőlem jobbra lévő ajtóhoz és szépen lassan megfog egy vasfésűnek kinéző hegyes tárgyat, majd hirtelen a nyakamhoz szorította és... Na jó, csak vicceltem, muszáj voltam ellőni egy ilyen gagyi poénszerűséget, szóval nem történt semmi ilyesmi. A lényeg, hogy jól eldumáltunk egészen addig, amíg elérkezett az a pont, amikor ki kellett szállnom.

Az A8-as sztrádán akartam maradni, így hát Stuttgart előtt rakott ki egy óriási kajálós-benzinkutas parkolóban. Ekkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem egyik legmegpróbáltatóbb stoppos helyszíne.

Még csak 08:30 körül járt az idő, de már ott voltam Stuttgart előtt, kábé 220 kilométert letudva a hátam mögött, ami űberfasza teljesítménynek mondható ennyi idő alatt (verettünk, mint atom). Persze ha 210-nél kidurrant volna a kerekünk és kivágódtunk volna az árokba, akkor nem lennék ennyire odáig érte. Ezt a gyötrelmes, ám mégis mágikus helyet Regenwald pihenőhelynek nevezik. Ekkor persze én még ezt nem tudtam, és azt se, hogy egy életre belém vésődik ez a név.

Fogtam magam és elballagtam a parkolóhely végére. Istenverte nagy placc volt ez, aminek csupán az elején voltak emberek és autók, meg úgy egyáltalán bármilyen életforma. A legvégén már csak pár darab kósza kamion rostokolt. Ledobtam a pakkomat és két táblát vettem elő, egy A8-ast és egy LUX feliratút. Ez még simán belefér, de ha már mondjuk hármat raktam volna ki, melyekre ráadásul olyan nevek vannak felírva, hogy “Burgschwalbach”, “Wolfertschwenden” és “Niederscheidweiler”, akkor már kicsit gázos lett volna a sofőrök részéről a dolog. A szerencsétlen autósnak nem csak azt kell kibogoznia, hogy mégis mi van felfirkantva arra a tetves táblára 0,2 milliméteres ceruzával, hanem a búvalvágott képedet is be kell, hogy rakja az adatbázisába, majd onnét kell – lehetőleg minél hamarabb – zöldet adnia neked. Az a jó, ha ez a zöldlámpa még ott és akkor villan fel a fejében, s nem pedig 30 kilométerrel mögötted, fent a sztrádán a forgalomban (a gázt mohón taposva…)

Nem piszmogtam sokáig, nekiálltam hát stoppolni. Az első és utolsó magyar kamionos, akit ezen a helyen láttam, az kábé nyolc perc után állt meg mellettem. Megkérdeztem, hogy nem megy-e Luxemburg vagy Brüsszel irányába, de sajnos csak Stuttgartba ment, az meg ugye itt volt a szomszédban. Megnyugtatásul azt mondta, hogy ne aggódjak, mert innét sokan járnak Luxemburgba, mármint a magyar sofőrök. Ahhoz képest egyetlen egy darab magyar rendszámú kamiont sem láttam. Ez kurva nagy gáz, mert bárhol jártam eddig, mindig szarásig voltak a magyar rendszámú kamionok.

A fejemet - mivel a közelben volt a stuttgarti repülőtér - két percenként repülőgépek súrolták. Vajon észrevett valaki onnét felülről? Később a távolban két stoppost fedeztem fel baktatni a kamionok mellett, mintha csak egy délibáb lenne a parkoló másik felében, már csak egy begördülő ördögszekér hiányzott. Valószínűleg egy lány és egy fiú volt, de nagyon messze voltak, s hát én sem akartam odamenni, meg ők sem akartak idejönni. Ott stoppoltak velem együtt, egy időben, de nekik is reménytelen volt a helyzetük.

A sors végülis a később érkezőkhöz volt kegyesebb, mert sikerült fuvart fogniuk egy lengyel kamionos személyében (addig kiabáltak fel neki a fülkébe, míg végül beadta a derekát). Szóval ők elhúztak a brébe, én meg ott maradtam egyedül. Ráadásul ekkor már 11:00 körül járt az idő, de ami azt illeti, még mindig nem szállt el az agyam, pedig már két és fél órája voltam ugyanott. Mindenki magának való volt vagy legalábbis beszari, de leghamarabb mindkettő.

A nagy kilátástalanság közepette végre  megállt egy olasz rendszámú fehér lakókocsi, a modernebb fajtából. Rögtön odafutottam az ablakhoz, mint egy csillogó képű óvodás, teli reményekkel, hogy most talán végre megmenekülök erről az eszeveszett helyről. Kicsit lelombozódtam, mert amikor benéztem az autóba, ott egy kövér kopasz pedofilformát találtam, ölében egy fehér szőrű házikutyával, s mindezt az a mondat kísérte, hogy “Csak Stuttgartba megyek”. Megköszöntem, hogy megállt és visszaálltam stoppolni (miután persze sikerült kihevernem azt a vizuális infarktust, amit a csávó posztmodern Dzsabba-fílingjétől kaptam). Urambocsá’

“Hát ennyit erről a fuvarról, basszameg.” – gondoltam magamban, miközben leállítottam a földre mindkét stoppos táblámat és nem igazán tudtam már, hogy mit műveljek. Főleg azt nem, hogy mégis mi a tetves grillezett bárányfarok lesz velem ezen a helyen, mert már 3 órája kint álltam és kicsit ilyenkor elgondolkodik az ember azon, hogy vajon rosszul csinál-e valamit?  Ennyire szakadtnak nézek ki? Ennyire csúnya vagyok? Ennyire kibabráltam magammal, hogy itt szálltam ki? Ennyire…,  ennyire undok és aljas mindenki, hogy 3 óra alatt csak egy perverz húsgolyó állt meg? És egyébként is, hogy jövök én ahhoz, hogy bárkit is lehúsgolyózzak... ?

Aztán tartottam egy kis körutat a nagy placcon, hátha akad valahol egy magyar rendszámú kamion, neadjisten még el is visz. Végül persze egyet se találtam, de ami a “legjobb”, hogy egy csávó harminc méterről elkezdett felém kiabálni és mutogatni a hátam mögé. Mint kiderült, elhagytam a magyar zászlómat, szóval marhára örültem, hogy legalább ő észrevette. Ez a zászló néha életet tud menteni, mindenféle túlzás nélkül mondom.

Stoppolhattam tovább. A másik meglepetés egy őszülő bulgár fószer volt, aki leparkolt mellém a Fiatjával, hogy megkérdezze merre megyek. Közben mutogatta a szállítópapírnak vagy számlának kinéző papírját, amire az egyik svájci kanton neve volt írva. Elővettem az ormótlan nagy Németország térképemet, ami magasságra akkora, mint egy kifejlett jeti, s elkezdte rajta megkeresni, hogy mégis merre megy, de gyorsan kiderült, hogy az nincs rajta a térképen. Na mondom ez tényleg Svájcba megy, az meg nekem nem volt tervben, pláne nem egy ilyen alakkal, aki szerintem még az Északi-sarkra is rámondta volna, hogy “Igen-igen, arra megyek.”. Aha. Persze.

Előző nap, a Münchenbe engem eltranszportáló faszi (also known as Gábor, a kamionos) azt tanácsolta, hogy próbáljak Trawöger ponyvás kamiont fogni, mert azok bizony mind Calais-ba járnak és rengeteg köztük a magyar. Ámen.

Ja igen, most jön a “poén”. Több, mint 3 órányi agyvesztéses stoppolás után mit látok? Megjött a Trawöger kamion, szinte mellém, úgy 38 méterre parkolt le. Én meg, mint akinek az utolsó esélye úszik el az orra előtt, megragadtam az alkalmat és miután szélsebesen összepakoltam mindent, nekiindultam a kamionnak, hátha most szakítok egy nagy fuvart. Akkor értem oda, amikor a szemüveges, kopaszodó sofőr bezárta az ajtót és elindult a pihenőhely “lakott” területére, szóval gyorsan közbe kellett lépnem, így hát odakiáltottam, hogy hé paraszt, melyik út vezet Budára? Pontosabban azt, hogy “Heló, beszélsz magyarul?”. Nem ez a leglogikusabb kérdés, amit stoppos kérdezhet egy kamionostól, de néha bejön (persze miután az ember lecsekkolta a magyar rendszámot). A csákó megfordul és kapásból azt mondja: igen, de nem visz el, mert megbüntetik.

Hát bazdmeg. -.-

Csak álltam és néztem mint Malacka az üres mézes bödönre. Kicsit furcsa volt, hogy szinte még fel sem raktam a kérdésemet, de már válaszolt is rá. Elkezdtem neki mondani, hogy oké, tudom, megértem, ismerem ezt a süket dumát, de mégis 4 órája veszteglek itt és fogytán az életkedvem, nem akar-e életet menteni esetleg?

Nem akart. Az esetet meg tovább nem kommentálom itt. Ilyen is történik néha, én meg kénytelen voltam beletörődni, elvégre még sem törhetem be a kamion ajtaját és patexolhatom be magam az anyósülésére, hogy na már most pedig akkoris veled megyek, hombre. (Azért azt mondanom sem kell, hogy azon a héten kevés embert szapultam annyira, mint az említett gentlemant). Ja és nem vagyok kiváncsi egyik kamionos véleményére se, miszerint “Fogd fel, hogy nem vehetnek fel stopposokat …”. Bla, bla és bla.

Aztán – nehezen, de mégis – visszaszállok magamba és tudatosítom, hogy mindezt én akartam. Én vágtam neki az útnak. Én tehetek róla, hogy itt vagyok és nem pedig “ők”, akik roppant kedves módon hagyják megrohadni az embert ezen a nukleáris holokauszt utáni germán Szahara-szerű helyen. Én vagyok az egyedüli ember, aki ide akart jönni, hogy aztán majd bégessen, ha esetleg szarul alakul a helyzete. És most itt vagyok, és szar a helyzet. És nem áll meg senki. Be vannak szarva. De ez nem segít. Csak én segíthetek magamon. De mégis hogyan?
Mindent megtettem, hogy ne nézzenek “törött sörös üveges molylepkés rasztás trampli”-nak. De úgy látszik ez se segít. Semmi sem segít, ha egyszer valami elveszett idegen és idegen között. Valami, ami régen talán megvolt, de az is lehet, hogy sosem létezett.

Szóval ott voltam Stuttgart előtt nem sokkal, egy ótvar parkolóban és már kemény 4 órája dekkoltam ott, enyhe világvége hangulatban. Aki sosem stoppolt még, ráadásul nem 4 órán át, az biztos vagyok benne, hogy most lövése sincs miről beszélek. Még a büdös életben nem álltam kint ilyen hosszú ideig egy helyen, pedig már kábé tíz éve stoppolok (és azóta se tudok leszokni róla).

Több, mint 100 000 kilométer lestoppolása után és ezen a pusztulatos stuttgarti helytől inspirálódva íme pár saját kútfőből nemzett kategória, a várakozási időket tekintve:

• 0. hely:  Ez centire pontosan a leggyorsabb fuvar, ami szó szerint a legelső autót jelenti. Kirakom a kezem és rögtön lefékez egy autó. Igazi gyöngyszemek ezek, mégis sokszor előfordul. Sőt, volt már, hogy 1 nap alatt egymás után többször is megesett a dolog.
• 1. hely: Ez a leggyakoribb megállási idő (hangsúlyozom: NÁLAM). Saccperkábé 1 perctől egészen 15 percig terjed. Ha ezalatt megáll egy autó, akkor már kurvajónak mondhatom magam. Ha van nálam kartontábla, ilyenkor még elő se veszem, mert minek.
• 2. hely: Nagyjából 15 perctől 45 percig terjed az intervalluma a dekkolási időnek, ami őszintén szólva, még mindig atomzsír időnek számít. Szóval legfejlebb egy jó kis LOST epizód időtartamának felel meg.
• 3. hely: Na és itt kezdődik (de még csak nagyon hetykén) az az időszak, amikor már érzem, hogy na, ma ezen a stoppos helyen valami nem stimmel, mert nem nagyon akar megállni a jónép (vagy ha megáll, akkor nem oda megy, ahova én akarom). Várakozási idő 45 perctől egészen másfél óráig terjed.
• 4. hely: Ez az a fokozat, amikor már laza csuklómozdulatból lőnék utánuk paintball festéket. Másfél óra is bőven eltelik, és még mindig sehol senki. Aztán persze mégis megáll egy jófej és elvisz. A Donnie Darko rendezői változatának a hosszához tudnám hasonlítani (de szinte tökmindegy, melyiket nézi meg az ember, mindkettő verzió nagyszerű).
• 5. hely: Ez a legdurvább idő, amivel egészen idáig dolgom volt. Gebasz felsőfokon. Kicsivel több, mint 3 órányi várakozás. DE, mint azt láthatjátok, Stuttgart előtt pár kilométerrel, Londonba igyekezvén ez megdőlt és kihúzódott egészen egy szép kis 4 órás stoppolásra, sőt, még egy kicsivel több is volt az (és "szörnyű" belegondolni, hogy a Sátántangó c. film időhossza ennek majdnem a duplája).

… ééééés még mindig ott voltam. Én és ez a nagyon telibekúrt Stuttgart melletti parkoló. Meg persze az a 14 400 másodperc, mely együtt ütötte el velem az időt. Bezzeg ha havazna, akkor még a legeszeveszettebben kinéző gyerekgyilkost is felvennék, merthogy “jaj nem szoktam megállni stopposoknak, de most havazik”. Ezt nem a kisujjamból szoptam ki csak úgy, hanem saját tapasztalat – kőkemény hóviharokban vagy ártatlan hószállingózásokkor (bazzeg, van ilyen szó?) nem kellett eddig 10 percnél többet várnom az esetek többségében. Szóval ezért a sok rizsa. Leesik egy kis hó és az emberek simán beengedik maguk mellé a texasi láncfűrészest. Na, de most! Most aztán nagyon nem havazott. Ha a sors meg akar fingatni, akkor azt meg is teszi.

Aztán megint történt valami. Valami átlagosan érdekes és érdekesen átlagos. Egy alig fél órája itt dekkoló francia rendszámú kamiont szúrtam ki, aminek a sofőrje már készült tovább állni, ugyanis (gondoltam én), hogy csak a 45 perces kötelező pihenőjét tölti itt, majd tovaszáll. Törölgeti a kamionját, tisztítgatja, porolgatja a dolgokat benne, iszik, majd megint iszik. Én meg gondoltam – now or never – eljött az én időm. Ott hagytam a picsában a cuccaimat, nem érdekelt más, csak az, hogy beszéljek a kamion sofőrjével. Elkezdtem hát cammogni felé, szépen lassan, mint akinek már legalább három lőtt sebe van, de azért még él.

Öt méterre se voltam tőle, amikor hátra nézett és rájött, hogy én bizony most kérdőre akarom őt vonni. Félve rám nézett és én rögtön belekezdtem, hogy tud-e angolul, meg hogy meddig megy el, meg hogy el tudna-e innét vinni, meg hogy…  itt fogok megdögleni, úgy érzem. Kicsit még talán a lelkiismeret is furdallt, mert látszott rajta, hogy kicsit parázik, de aztán végülis felmászott a kamionfülkébe és lehozott egy Európa atlaszt. Elkezdte mutogatni, hogy ő merre megy. Kiderült: Strasbourg irányába veszi az irányt, ami nekem nem annyira pöpec hír. Sőt, bukta. Méghozzá lekváros.

Ám végül, nagy szülés után (talán császár is volt az), sikerült megegyeznünk, hogy elvisz a következő benzinkútig/parkolóig ugyanezen az úton, hátha ott jobb lesz nekem. Ez volt a tervem, gondoltam ennél az elbaszott helynél bármelyik jobb lehet, még az is, ha egy sötét barlangban stoppolok két medve társaságában. Szóval végülis megtörtént egy újabb csoda: becuccoltam a kamionba és leléptem a helyről.

Azt elfelejtettem mondani, hogy a sofőr NEM tudott angolul, kábé csak annyit, hogy yes-no-hello-good-bye. Kőkemény francia volt és ezt nagyon lehetett rajta érezni, mármint nem a hónaljánál fogva, hanem az akcentusán. “Beszélgettünk” erről is meg arról is, nem lényeg (az ilyen helyzetekben megszülető pantomim show rendkívül vicces tud lenni). Örültem magamnak, hogy végre sikerült megszabadulnom az előző helytől, bármi is várjon rám a következőkben. Talán ez az egyik legjobb dolog a stoppolásban, hogy nem tudhatod, hogy mi vagy ki vár rád a következő fuvarnál. A helyzetek mindig másak. Az emberek is, a táj is, a levegő is. Talán a gondolatok is. Every fuckin' thing.

14:20-kor már a Pforzheim Ost nevű pihenőhelyen ültem egy Burger King hátsó részében, ami egy erkély volt és a kilátás magáért beszélt, mert mindenhol tehenek legeltek és a természet lágy ölén érezhettem magam, ha csak vizuálisan is. Zabáltam, csakúgy, mint a békés üszők mellettem, persze nem füvet, attól valszeg felfordultam volna, bár a burgerektől és egyéb mérgektől majd szintén felfordulok egy szép verőfényes napon. Sebaj.

Ez a hely, ahol a kedves francia kamionsofőr kirakott mindössze negyvenvalahány kilométerre volt az előző helytől, de ez már egy teljesen más világ volt, jóval frekventáltabb forgalommal. A faszkivan hangulat még itt is jelen volt egy kicsit, de ahogy nyeltem a zsírburgereket, lassacskánt tovaszállt. Kiálltam hát egy furcsa kanyarba stoppolni. Ez még a pihenőhely volt félig, mert itt kanyarodtak vissza a sztrádára az autók, miután szintén telizabálták magukat mindenféle katasztrófával (mármint nem az autók, hanem a sofőrök).

Egy eléggé lehetetlen helyen stoppoltam, ez tény, bár annyira nem volt durva, mint például a berlini stoppomnál a Brno előtti kanyarban stoppolás a kiszáradt kukoricásnál (no comment). Na, de ami a legjobb része az itt tartózkodásomnak, hogy mindössze csak 10 percet kellett dekkoljak a kanyarban, amikor ugyanis megállt egy ezüst Mercedes mellettem. Ennek hatására még a pakkom is eldőlt, de nem volt gáz. A sofőr zsírnémet volt, de hálistennek konyított egy kicsit az angolhoz. Mondtam neki, hogy északnak húzok, mert még estére Belgiumba, pontosabban Brüsszelbe szeretnék érni. Luxemburg itt már nem jött számításba, mert teljesen más irányban volt. Ő azt mondta, hogy északnak megy ő is, pontosabban Amszterdam felé, szóval jöjjek nyugodtan.

Én meg mentem.

Az út kellemesen telt, bár néha nem volt őszinte a mosolyom 230 felett. A legjobb az volt, hogy még egyikünk se tudta, hogy mégis mik lennének a pontos földrajzi koordinátái a kocsiból való kiszállásomnak. Aztán gondolt egyet és előkapta a fehér iPad-jét, merthogy nyugodtan nézzem meg rajta hol akarok kiszállni. Na mondom oké, benyomom a Google Maps-t, az mindig segít. Ez a művelet kábé 30 percig tartott, ha nem több, mivel nagyon nem akart működni a net az ájpeggyén. Aztán végülis kifundáltam egy helyet, ahol elvileg nekem jó lenne kiszállnom, úgyhogy abban maradtunk, hogy elvisz a sztrádán egészen Koblenz utánig, majd ott elköszönünk egymástól. Mesélt még, hogy a gyereke Görögországban nyaral, ő meg talán holnap megy Mallorcára. Amúgy semmi extra, ő jófej volt, egész egyszerűen nem tudok belékötni.

A fotók és a jegyzeteim szerint 17:32-kor tettem ki a lábam a Merciből a benzinkúttal és tespedő kamionokkal megspékelt pihenőhelyen. Baromira érdekes érzés volt ott lenni és azon gondolkodni, hogy vajon eljutok-e az aznapi célomig vagy sem? Lesz elegendő fuvarom Brüsszelig? Lesz minderre dő? Vajon megáll valaki még egyáltalán ma? Na és vajon létezik Isten, nagy betűvel? (haha)

Alig cuccoltam le a kijáratnál, amikor megállt egy nagyon kicsi autó, olasz rendszámmal és egy furcsán szőrös taggal. Kérdezte hova megyek, mondom Brüsszelbe, aztán meg Calais-ba. Nem értette amit mondok, mert nem kente az angolt, ennek ellenére csak mosolygott, mint aki félig be van tépve. Végül útjára engedtem, mert nem nagyon tudtunk kommunikálni egymással. Ez a szép a stoppolásban, hogy ha egyszer becsúszik egy agymenéses-rettenetes hosszú várakozás (lásd: a fenti 4 órás borzalmat), akkor utána nagyon hálás tud lenni a “sors” vagy nevezze mindenki annak, aminek akarja. Mondom ezt azért, mert most se telt el húsz perc és már megvolt az újabb fuvarom egy magyar kamionos személyében. Hellyeah.

Amint beszálltam rögtön el kellett némuljak, mert telefonon hívta őt a barátnője otthonról, szóval egy röpke húsz perces traccsparty után én is dumálhattam vele (nem, nem a barátnőjével). Miután megtudta, hogy Londonba igyekszem stoppal, ő is elkezdte a szokásos Calais-i rémtörténeteket, miszerint ott este megkéselnek, meglopnak, feldarabolnak stb. Ami nem gáz, mert ha ilyen sokan mondják már, akkor tényleg van benne valami. Rengeteg afrikai és egyéb menekült akarja átcsempészni magát a határon (angolföldre), mert ha még el is kapják ott őket, akkoris kapnak hetekig/hónapokig élelmet és ellátást. Voltak már esetek, amikor az ártatlan kamionsofőrt szedték elő a kamionon megtalált bennszülöttek miatt, ami azért is durva, mert a sofőrnek kellett fizetnie a “szökevények” ottani ellátását - vaskos ezer fontokban mérve.

A sofőr, aki felvett, azt mondta, hogy ahol majd kirak (a német-belga határ mellett) ott rengetegen állnak meg és rengeteg a magyar kamionos. Ráadásul sokan járnak Calais-ba, valamint át UK-ba is.

19:48-kor a német-belga határ melletti Aachener Land mellett voltam. Ez egy Aachentől nem messze lévő benzinkút, nem túl nagy, de nem is kicsi. A szomszédban egy kis csonka reptér van, szóval a fejem fölött - ismét - folyamatosan kisrepülők köröztek. Tehát ott voltam én, a kisreptér, a lassan elsötétedő táj, és persze egy táskányi jóindulat. Este volt már, nem a legjobb időszak ez a stoppolásra, mégis nagyon élveztem az egészet, mert ez egy rizikós helyzet, nem tudni, vajon megáll-e még valaki a teljes sötétség előtt, ráadásul az időjárás is bejövős volt. Letámasztottam a földre a CALAIS és a BRUX feliratú táblát is, ha már egyszer horgászik az ember, akkor menjen biztosra alapon.

Becsületes egoista módjára körbefényképeztem a helyszínt, majd stoppoltam is egy kicsit, ennek-annak, de nem tolongtak sokan a parkolóban. Aztán persze, mint ahogy már megszokhattam (?), ismét az emberi jóindulat atomi részecskéit véltem felfedezni a levegőben. Ezt egy kisautó és a benne ülő fiatal sofőr okozta, ugyanis durván 20 perc után meglett az aznapi utolsó fuvarom is.

Az olasz srác, aki felvett, egyenesen Brüsszelbe ment. Ott lakik a barátnőjével, már gyerekük is van. Ami a legviccesebb és legkedvesebb az egészben az a történet, amit elmesélt. A francia barátnőjével, aki Lille-ből származik CouchSurfing segítségével ismerkedtek meg egymással anno (aki esetleg nem tudná mi az: egy internetes oldal, ahol utazók a világ összes tájáról szállást biztosíthatnak egymásnak, persze nem az ingyen szállás a legjobb dolog benne, hanem az, hogy különféle emberkék különféle országokból találkozhatnak egymással, zsíroskenyeret és sztorikat cserélhetnek stb.). Jó volt hallani, hogy ilyen történetek is vannak. Most már persze nem CS-eznek, mert gyerekük van, de sok sztorit mesélt el régről, szóval nem unatkoztunk az úton. Jófej volt, úgyhogy – miközben a szendvicsét rágta – megígérte, hogy úgy fog keresztül menni a városon, hogy egy kis vároznésést is tart majd a kocsiból nézegetve kifelé. Ennek külön megörültem, szóval láttunk egy-két nevezetes dolgot az esti Brüsszelből, de most nem részletezném, mindenki guglizza ki magának.

Számomra a legnagyobb élmény ebben a fuvarban az volt, hogy ezen a vézna olasz fiatalemberen egy másodperc erejéig se láttam, hogy esetleg félt volna. A beszariság legkisebb jelét sem vettem rajta észre, és ez nekem már aznapra elég volt ahhoz, hogy jól aludjak.

Elárultam neki, hogy a város melyik negyedébe megyek, majd gond nélkül elvitt odáig, mivel ő sem lakott nagyon messze. Aztán elbúcsúztunk, megköszöntem a fuvart, majd elkezdhettem szállást keresni éjjelre, elvégre a fekákkal és kurvákkal teli piros lámpás negyedben necces lett volna csak úgy egy padon aludni (kábé egy utcával mellette rakott ki, not kidding).

Augusztus 15. – szerda – Brüsszel – Calais – 208 km – [Easy Rider Day]

06:00-kor keltem fel, de már le se írom, hogy ez mennyire nem korán van, ha az ember nagy távokat igyekszik lestoppolni. Különben is, ez az egész stoppos történetleírós oldal, amit csinálok, kezd egy kicsit elszürkülni, nincs benne semmi izgalmas. A legizgalmasabb sztorik nem a leghosszabb stoppos útjaim során keletkeztek. Például 2012 őszén Tatabányánál, a Turul pihenőhelyen stoppoltam (a hegyoldal felöli részén), amikor hirtelen lefékezett KÖZVETLENÜL a sztrádán 3 darab román rendszámú autó és 8-9 darab fekete c*gány ugrott ki belőle nagy tempóval. Felém kezdtek rohanni mindannyian. Ki cammogva, ki rohanva, de mind engem akartak kicsinálni és a táskámat ellopni, ami a földön feküdt mellettem. Ráadásul az egyik 120 kilós vadbaromnak egy óriási vasdorong is volt a kezében.

Két másodpercig álltam és csak tűnődve néztem, ahogy közelednek és miután leesett, hogy mi a brét akarnak, bevágtam a sprintet. Futottam a pakkommal a kicsiny kis pihenőhely másik felének irányába, ahol már azt kellett terveznem, hogy átugrom a szalagkorlátot a sztrádán a nagy forgalom közepette, mert nem lesz más lehetőségem. Végül abbahagyták a futást és a kiabálást, majd visszazúztak a kocsijukba és elmentek. Kérdeztem hát magamban, na meg most Tőletek is: hát ez meg mi a náthás fityfasz volt?!

Utána rögtön beverettem az ott lévő – egyébként szobányi méretű - étteremszerűségbe (nem a Panoráma Étteremre gondolok, mert az a másik oldalon van). Mondom az ott lévő két bárgyú csajnak, hogy hívjanak már nekem egy taxit Tatabányáról, mert egy perccel ezelőtt megtámadott egy konvojnyi maugli. Ők meg csak néztek és várták Jáksó Lacit a hatalmas hajkoronával a fején, pezsgővel a kezében. Csak bámultak, mert nem akarták elhinni, úgyhogy már csak annyit kértem, hogy adjanak egy búvalbaszott telefonszámot bármilyen tatabányai taxira, majd én felhívom. Aszott lajhárként odacsúszott az egyik egy jegyzetfüzethez, majd lediktált egy telefonszámot. Na mondom bravo.

Majd hívtam egy taxit, amivel lementem a tatabányai vasútállomásra, de két óra múlva már ismét stoppoltam, szóval csak ennyire vették el a kedvemet a stoppolástól ezek az ősretkek. A rendőröket persze hiába hívtam volna, hogy hééé emberek, romániai rendszámú autókkal fosztogatnak és még ki tudja miket művelnek ezek az állatok a hazai utakon (is). Hiába minden. Majd ha egy falka baromarc vasrúddal veri szét az ember fejét,  na majd akkor kijönnek “intézkedni”, megnézik mi is történt… No comment.

Back to Bruxelles. Szó ami szó, furcsa világba csöppentem Brüsszelben. Főleg azért mondom ezt, mert reggel azt vettem észre, hogy rohadtul nincs mozgás a városban. Akármerre lődörögtem, alig voltak emberek az utcán (28 nappal később fíling). Nagy nehezen kiderült, hogy itt bizony baszottul ünnep van, de halvány narancssárga gőzöm sincs, hogy mégis miféle. Azt agyaltam ki, hogy kimászom Brüsszel nyugati részére az A10-es sztráda elejére, ahol van egy nagy parkolóhely, benzinkúttal, viszonylag sok kamionnal. Ez így is történt, csakhogy rekordkésőn értem ki a város szélére. Ez pontosan délelőtt tíz óra huszonnyolcat jelentett.

A legjobb ha úgy csináljátok, hogy Brüsszelben megkeresitek a 820-as buszt, amiről aztán a Groot-Bijgaarden nevű megállónál leszálltok. Majd onnét egy kis patyolatos földrajzi wattafakk után eltaláltok a sztráda melletti pihenőhelyre. Ez nálam centire pontosan azt jelentette, hogy pár percig másztam a fűben nyolc centire a sztráda forgalmától, majd átugrottam egy felüljáró pillérjén keresztül vezető mélyedésen egy nagyobb bokros-füves részre (hálistennek anélkül, hogy az egész lösszfal leomlott volna mellettem), majd egy kivágott drótkerítésen átraktam hab testem a táskámmal együtt és pár rothadt vadalmafa alatt lehajtott fejjel elosontam. Innét már csak durván nyolcvan métert kellett egy köldökig érő füves területen szorgalmasan menetelni, majd kibukkantam az említett stoppos helyre. YOLO volt a négyzeten.

Szóval ismét ott voltam én, a hatalmas parkolóhely, a kamionok, na és persze egy darabka fa a kijáratnál, ami alá kényelmesen be lehetett rakni a pakkomat. Stoppolni persze nem lehetett az árnyékában, azt már a tűző Napon kellett csinálnom. Igen ám, de miután letettem a táskámat, fél perc erejéig nekiláttam körbefotózni a stoppos helyet, elvégre kell egy kis dokuanyag a stoppos lapomra is (nem szeretem, ha blognak nevezik ezt a honlapot, de egyébként meg üsse kő). Na és már megint olyan dolog történt, hogy csak na.

Leraktam 10 másodperces önkioldóval a gépet az aszfaltra, hogy csinálom a fotót a pakkommal meg a stoppossal (értsd: velem), erre megáll egy autó, amiben egy félkopasz tag ül. Mondta, hogy oké, látja a táblámat, Calais-ba megy ő is, menjek vele. Na bazdmeg! Itt fogtam ki életem első Brüsszel-Calais fuvarját egy belga faszi személyében, s mindezt úgy, hogy még csak egy századmásodpercnyit se stoppoltam. Pff… hát élet az ilyen?!

A belga faszi, mint kiderült, nem is volt belga, hanem annál inkább ulmi (Ulm egy német város Stuttgart és München között, ha esetleg…). Mint kiderült, a jól megpakolt autójával Nagy-Britanniába igyekezett a rokonaihoz, és tényleg, a hátsó üléstől kezdve a hátsó rendszám hátoldaláig tele volt az autó biciklikerékkel, fazékkal, grillezővel, zsákosfrodóval, meg mindennel ami még kell. Szóval utaztunk nagyban, már csak oda kellett érnünk Calais-ba. Az út során kétszer is megálltunk. Először a francia sztráda egyik benzinkútján harminc másodpercre, mert hátrament jól becsukni a csomagtartó ajtaját. Miután jól rábaszarintotta a hátsó ajtót az autóra, már indulhattunk is tovább. Másodszorra pedig azért hajtott le az útról Dunkerque mellett, hogy hugyozzon egyet. Egyébként röhejes volt, hogy pont akkor eredt el az eső kábé három percre, amikor kiszállt kicsavarni a répáját.

Itt már azért érződött a levegőben, hogy valahol nem messze itt van mellettünk egy szeletke az Északi-tengerből, na meg persze az English Channel-ből is. Mondtam a belga (német) arcnak, hogy nem megyek vele át Angliába, mert az túl szép és egyszerű lenne, úgyhogy inkább kirakattam magam Calais kikötőjében, szinte pontosan ugyanazon a helyen, ahol másnap szerettem volna stoppolni át Angliába. Megköszöntem a fuvart, majd búcsút intettünk egymásnak. Mindez történt 13:10 körül, pluszmínusz pár ezredmásodperc. Ja és rengeteg furcsa alakot láttam a kikötőben - rögtön az első fél óra alatt.

Elhatároztam, hogy ezen a napon megnézem ezt a Calais nevű várost, tengerpartjával, kompjaival, késelő törökjeivel és megannyi más bájával együtt. Ez így is történt, de erről már nem akarok itt rizsázni, mert nem a stoppos részleghez tartozik. Az viszont biztos, hogy mindenkinek ajánlom megtekintésre ezt a várost, mert hihetetlen, hogy … szóval az egész, úgy ahogy van, érdekes, majdhogynem lenyűgöző. Persze az elhagyatottabb csendes kis utcákban olykor feltűnő “követő” emberekre ügyeljetek. Másnapra az volt a küldetésem, hogy korán reggel felkelek és kimegyek a kikötőbe stoppolni egy kompot magamnak, hogy átjussak a célországomba, Angliába. Pár sorral lejjebb kiderül, hogy sikerült-e.

Augusztus 16. – csütörtök – Calais – London – 178 km – [Ferry Day]

Ez volt a kis londoni stopptúrám utolsó napja, így hát annyira kurrrrrrvára korán nem kellett felkelnem. A nagy felkelés helyi idő szerint 06:20-kor történt meg Észak-Franciaország Calais nevű városában. Miután összetákoltam magam és a cuccaimat a maradék stoppos etapra, becsuktam magam mögött a szoba ajtaját. Hihetetlenül nagy élmény volt végig baktatni a kihalt város utcáin, orcámba csapatva a felkelő Nap sugarait. Király volt az egész. Ez ismét egy olyan részlet, amit tutira nem lehet itt elmesélni.

Mégegyszer mondom, ez a Calais hihetetlen egy város, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért fogott meg ennyire. Lehet, hogy a mindenfelé kószáló nagyon fura afroamerikai szökevények és egyéb határon átszökni akaró jampecok is közrejátszottak ebben, vagy csak a furcsa építészeti mix érte el ezt a hatást, vagy csupán a puszta lehetősége annak, hogy ezen a napon végre elérhetek Londonba stoppal? Nem tudom. Annyit tudok, hogy mérföldkőhöz érkeztem ezen a napon. Írom ezt azért, mert sosem próbáltam még két ország között közlekedő kompot lestoppolni, már pedig most ezt kellett.

Kisétáltam a kikötőbe, ahol van a terminál és egyben a határátkelő is. Oda kell kiállni, ahol befutnak az útlevél kontrollra az autók az összes irányból. Ez nagyjából 30-40 méterre van az ellenőrző bódék sokaságától. Érdekes hely, főleg azért, mert nem messze áll egy magányos bódé, ahol mindig dekkol egy biztonsági ember fényvisszaverőben, rádióvevővel a kezében. Nem ugyanaz volt, mint aki tegnap, de a mostani is barátságos volt – meglepő módon mosolyogva mesélt az itteni stopposok arányáról. Azt regélte, hogy minden nap lát itt stoppost és van akinek csak 10 percet kell várnia, van akinek majdnem egy egész napot, de eddig még mindenkinek sikerült meglépnie. Good news.

Tehát semmi rinyálás, kiraktam egy “FERRY?” feliratú táblát és vártam és vártam és vártam. Gyönyörű idő volt, szebb nem is lehetett volna. Nem volt se hideg, se meleg, hanem csak egész egyszerűen atomjó idő volt. Aztán persze megérkezett az aznapi első fuvarom egy bordó KIA személyautó “személyében”, benne egy hamisítatlan brit pacákkal, aki – mint utólag kiderült - hatalmas arc volt. Azt kell tudni a Doverba komphajón való átstoppolásról, hogy amennyiben sikerül fuvart fognod közvetlenül a határ előtt, akkor mint “additional passenger” átvisznek Nagy-Britanniába, pontosabban Doverba (és mondanom sem kell, hogy ingyen). Ergó 100% stoppal mész át. Ezt most volt szerencsém nekem is átélni, így hát miután a becsekkolás után kicsit várakoztunk a dokkban, már úsztunk is a komppal a híres doveri fehér sziklák felé. Egyébként csak a P&O Ferry szállít mezítlábas utasokat – hivatalosan.

A faszi, aki felvett Isle of Sheppey-ből származott és oda is tartott haza (a település nevére már nem emlékszem sajnos, ez egy sziget neve, de inkább félszigetnek nevezném, peninsula, you know…). A 10:45-ösi komppal tudtunk átmenni, ami azt jelenti, hogy 11:20-kor érkeztünk meg Doverba (helyi idő szerint – mert UK-ban 1 órával vissza kell állítani az órát). Elárulta, hogy van hátul a csomagtartóban két hullazsáknyi charcoal (faszén), meg egy rahedli cigi, ja meg Guinness sör, amit Belgiumban vásárolt, mert ott jobban megéri neki. Szóval, ami a lényeg, hogy amikor áthajtottunk a doveri vámosok ellenőrző pontján, akkor kicsit izgult, hogy ne állítsanak meg minket, mert abból baja lehet.

Hálistennek nyugodtan hajthattunk tovább, mindenféle gond nélkül. Szuper érzés volt ott lenni, stoppal, egy kenti faszi autójában, bal oldalon az anyósülés, meg hasonlók. Szépen, normális tempóban haladtunk az M20-as sztrádán. Kérdezte, hogy nem lenne-e ínyemre, hogyha felhívná a kisunokáját, aki majd bevinne engem Londonba, mert úgyis mellette lakik valahol és ma talán még Londonba is betér. Mondtam neki, hogy szó sem lehet róla, az nem egy stopposhoz méltó esemény lenne, már így is túlteljesítette magát erre a napra, már ami a jócselekedeteket illeti. Végülis átstoppoltam a doveri szoroson, hát kell ennél több? A Medway Services-nél rakattam ki magam, ez egy benzinkutas megállóhely, 40 mérföldre Londontól. Végtelenül hálás voltam neki, a zseniális akcentusa miatt pedig még eldumáltam volna vele vagy két hónapig.

Amikor kiszálltam, körbenéztem, majd a szokásos fotózgatásba kezdtem LONDON táblával, amikor ismét csak meglepődtem egy nagyot. 3 percet se stoppoltam összesen, amikor lelassított mellettem egy fekete kombi, benne egy extra szőrös krapek. Amikor ránéztem a kocsira, kicsit furcsa volt, hogy nincs benne sofőr, de aztán kapcsoltam, hogy van, csak baromira Angliában vagyunk, szal a másik oldalon találtam a kormányt és a sofőrt is…blabla.

Kérdezte merre megyek, én meg mondom, ahogy a táblám is mutatja – Londonba. Sej-haj, nem kellett több, indulhattunk Londonfalvára. Ami ezt a legutolsó fuvart illeti, hát mit mondjak, nem lehetett volna extrémebb fuvarom. Kiderült a muksóról, hogy már sokat utazott Európában és még Budapesten is járt, nem is egyszer, mert részt vett egy általa preferált vallási “szektaféleség” konferenciáján. Ami meg nekem tetszett, az az, hogy megdicsérte az angolomat ("I’m very impressed …" - he said).

13:02-kor csináltam a fényképet az utolsó fuvaromról, szóval ekkor tettem ki a lábam Barnehurstban, ez pedig már Londonnak egy külső része, ahol már van “helyi BKV”, szóval már otthon voltam a heti jegyemmel (Oyster card forever). Hát ennyi volt elstoppolni Pestről Londonba. Nem is olyan nagy durranás.

London – 0 km – [Barmy Days]

Első nap Magyarországon ébredtem fel, második nap Németországban, harmadik nap Belgiumban, negyedik nap Franciaországban, majd az ötödik napon Londonban. Azért ez nem olyan rossz eredemény… ? Na, nem kekeckedni akarok, elvégre páran már a Holdra is eljutottak (de nem stoppal). Íme pár kiegészítő kép, csakhogy legyen min legeltetni a szemeiteket. Ja és a visszafelé utamat ne felejtsétek el elolvasni, mert az szerintem izgalmasabbra sikeredett (már ami azt az eldrogozott agyú ultragyökér arcot illeti, aki Salzburg magasságában vett fel).

____________________________________________________________________

X. év Y. hónap Z. nap – A tanulság (?!)

Ez a szerény kis stoppos út részben azért történt meg, hogy elolvassátok, majd miután a végére értetek én ideírhassam, hogy: nézzétek meg Terrence Malick Az élet fája című mesterművét, felkiáltójel. :)

Na, de hogy egy kicsit ismét "tanulságozzak", mint ahogy az előző sztorik végén is tettem, legyen szó egy kicsit arról a reménytelenül zizzent tényről, hogy az emberek többsége tart az út szélén álló stopposoktól (nem a szerencsétlen kurvákról és nem a monoklival az út mellett szlalomozó sörös üveggel zsonglőrködő félkegyelműekről beszélek). Meggyőződésem, hogy a legtöbb ember (értsd: sofőr) csak és kizárólag a végtelenül buggyant TV műsorokból (és most már sajnos a legutolsó csipkebokorból is ingyen áradó internetről) szűri le azt tévesen, hogy az út szélén stoppoló embert bizony nem szabad felvenni, mert az biztos megöl, megkésel, feldarabol, felrobbant, megerőszakol, ellopja a pénztárcát, elköti az autót - és lehet, hogy nem ebben a sorrendben. Az a vicces az egészben, hogy szinte pontosan attól az évtől számítva nem nézek egyáltalán tévét, mióta elkezdtem stoppolni (kettőezeröt őszétől...). Most pedig ha megkérdezném Tőletek, hogy melyikőtök tapasztalt valami rosszat egy stoppos felvétele után, vajon hányan jelentkeznétek, hogy márpedig engem leszúrt, meglopott stb. egy stoppos... ? Biztos vagyok benne, hogy 100 000 emberből maximum egy jönne és panaszkodna jogosan és az is csak egy (ez most egy kicsit hülyén fog hangzani) szimpla pénztárca ellopása lenne, ami valljuk be, távol áll attól, hogy valakit elrabolnak és megkötöznek és ... tudjátok a többi kreténséget a tévétekből. És nem kell jönni azzal a bizonyos netes linkkel, amelyen márpedig ott van az a bizonyos lengyel srác vagy svéd koszorúslány története, akit évek után találtak meg egy csomagtartóban, merthogy állítólag stoppoltak és elrabolták és... Ez lényegtelen (nem beszélve arról, hogy itt is a lüke stoppost bántották, nem pedig a sofőrt). Nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy kétszázhússzal száguldó 18 éves (agyilag még pelenkás) vadbarom elgázol Téged csak úgy simán az utcán, még mielőtt észrevehetnéd, minthogy egy stoppos inzultáljon miután beült az anyósülésedre. Trust me.

Mi hát a tanulság? A stoppost vedd fel, a tévét pedig ne nézd - mert megállíthatatlanul folyik belőle a degeneráltság, felkiáltójel. (add el, dobd ki az ablakon, tedd a mélyhűtőbe vagy ami a legjobb: ne is vedd meg!)

[ created by 7/13 ]

[ beforeyousnap@gmail.com ]