Az útvonal ... (a cél pedig Trieszt, stoppal)

____________________________________________________________________

Június 6. – szerda – Budapest– Trieszt – 563 km – [Swimming Day]

Eljutni stoppal Budapestről az olasz tengerpartra mindössze 9 óra alatt. Elsőre kicsit hihetetlennek tűnhet, meg aztán, hogy a fenébe képzelem én azt, hogy reggel még Pesten ébredek, de késő délután már az Adriai-tengerben áztatom a ...

... lábaimat?

04:30-kor fürge róka módra kipattantam az ágyból és miután összekaptam magam, elindultam a Sasadi útra. Boldogan, bizakodva, mint aki szereti az életet. A büdös életben nem szerettem korán kelni, akármilyen alkalomról is legyen szó, ám ha stoppolni megyek, akkor mindig benne vagyok, legyen az akár éjjeli 02:20. Sima ügy.

06:00 tájékán már ott feszítettem a Sasadi úton. Mitadisten: stoppoltam is. Még előző nap összeeszkábáltam egy nagy ITALY feliratú táblát, amivel itt nem sokáig stoppoltam, mert kezdésnek bőven megtette az M7-es tábla is. Az emberek amúgyis szkeptikusak (ez egy rendkívül diplomatikus kifejezés a beszari-ra). Ha meglátják, hogy szerdán kora reggel valaki ITALY felirattal stoppal a sztrádán, biztosan megfordul a fejükben, hogy "na ez nem normális" vagy hogy "inkább menj és szedd a krumplit a földeken" vagy valami hasonló hülyeség. Semmi bajom a krumplival, sőt, nagyon szeretem, csaknem minden formában. Egyesek csökött gondolkodásával van a "bajom". Mondom ezt azért, mert ha valaki nem azt csinálja, amit ők, akkor az már rögtön a "na menj a p*csába" kategória számukra. Nem szeretek túlmagyarázni valamit, de a krumpliszedést is ezért írtam. Az ember ott stoppol ultrakorán és rengeteg krumpliszedő hajt el mellette. Nem tudják felfogni, hogy nem szép dolog lenézni a WC-s néniket vagy a szemételtakarító uriembereket? Úgy értem, meg kéne becsülni azokat is, akiket nem becsülnek meg. Ha nem vinné el senki a szemetet a házatok elől, akkor heteken belül patkányok között fulladnátok meg. Így van ez a stoppolással is. Én stoppolok azok helyett, akik ezt nem tehetik meg vagy csak nem akarják. Máskülönben mi értelme lenne annak a szónak, hogy "hitchhiking"?

Sasadi út - Megint egy újabb sablonos kezdő kép

A nem-csillagászoknak említeném meg (mert a fanatikus csillagászok úgyis tudják), hogy ezen a napon, június 6-án a Vénusz utoljára haladt át a Nap előtt úgy, hogy azt a Földről is lehetett látni. Több, mint 100 évig nem lesz Vénusz-áthaladás, amibe azért is érdekes belegondolni, mert nagy valószínűséggel állíthatom, hogy közülünk akkor már senki sem fog élni (ha valaki mégis megérné 2117-et, akkor neki előre is gratulálok). Számomra az volt az extra ebben az egész átvonulós bolygósdiban, hogy egészen konkrétan SEMMIT nem láttam belőle. Speciális védőszemüveg nem volt nálam, amivel megnézhettem volna anélkül, hogy jámbor vak stoppos válljék belőlem, de ennél is fontosabb volt az, hogy még aznap megérkezzek Triesztbe. Hogy ez mégis miképp sikerült vagy egyáltalán sikerült-e, azt csak akkor tudhatjátok meg, ha tovább olvassátok szerény kis eposzomat.

Szóval ott voltam én és a Sasadi út, annak megannyi bájával és krumpliszedőjével együtt. A poén az, hogy mielőtt kiálltam stoppolni, már ott dekkolt egy bőrfejű figura KAPOSVÁR felirattal a kezében, de esküszöm százból kettő pontot adtam volna neki arra, hogy 30 éven belül elviszi onnét őt valaki.

Irány Olaszország

S láss csodát: 5 perc után már ott sem volt. Neki állhattam hát nyomni az ipart egyedül. Talán két perc sem telt el és a benzinkút felől egy újabb kopaszodó tag közelített hozzám, ezúttal egy kicsit "kibéleltebb" verzióban (értsd: jóval dagadtabb volt, mint az előző, legalábbis vizuálisan ez jött át, mérleget meg nem hordok magamnál stoppoláskor). Egy ártatlan bőröndféleséget húzott maga után és egy szakadt papír volt a kezében. Én ekkor már tudtam, hogy ebből mindjárt dialógus lesz.

A bőröndös "stoppos" tag

Neki állt papírral a kezében pózolni

Az ITALY táblám miatt olaszul kezdett hozzám beszélni szerencsétlen, amiből csak annyit hámoztam ki, hogy azért van D betű a füzetéből kitépett papírjára írva (kábé fél milliméteres "vastagsággal"), mert Németországba igyekszik, pontosabban Münchenbe. Na mondom szép, Te honnét szabadultál ember? Nem rohadékságból írom mindezt, csupán meglepődtem, hogy honnét a túróból csapódik ide valaki bőröndöstül, görgőkkel az alján. A leghasznosabb dolog amit tehetünk az az, hogy magunk mögött hagyjuk az előítéleteket és a hasonló emberi hülyeségeket.

07:20 felé járt az idő, amikor végre lefékezett az első fuvarom: egy jó humorú negyvenes figura személyében. Azt beszéltük meg, hogy elvisz egy darabig az M7-es sztrádán és a Váli benzinkútnál kirak, mert ott már más irányba megy. A következő 25 percben olyan dolog történt, ami nem kicsit elgondolkodtató és valamiféle "reménysugárnak" nevezett bizbasznak is lehetne nevezni, már ami a csontig lerágott "Gondviselés"-nek nevezett több száz éve használatos fogalmat illeti, de nem akarok felszínes lenni, a szavak amúgyis feleslegesek és csak félrevezetnek mindenkit. Ettől függetlenül szavakkal fogom elmesélni az alábbi mini-történetet...

Repesztés az M7-esen

A filmes fuvarom és a bal karom felső része

Az történt ugyanis, hogy filmes "kollégára" akadtam, akivel nagyon jól elbeszélgettünk erről-arról (SZFE-ről, filmekről, rendezőkről, ízlésről, stb.). Aztán amikor a Váli letérőhöz közeledtünk, hirtelen elkussoltatott és azt mondta, hogy hallgassam a rádiót, mert most lesz egy telefonos játék, amit már régóta szeretne megnyerni. Mondom oké-oké, halljuk a kérdést. A bemondónő közölte, hogy a kérdés filmes vonatkozású lesz. Na mondom ez kész. A kérdés, ha jól emlékszem, a következő volt: ki az az orosz színész-rendező, aki többek között A szibériai borbély és az Etűdök gépzongorára című filmjéről ismert? Kábé 0,3 másodperc alatt vágtuk rá egyszerre, hogy a megfejtés Nyikita Mihalkov. A faszi mosolyogva és bólogatva letért a benzinkúthoz, majd miután megálltunk a kocsival rögtön neki állt telefonálni, s hogy mi lett a vége?

Sikerült adásba jutnia és ráadásul még a válasz is helyes volt (naná, hogy az volt). Megnyerte a jól megérdemelt nyereményét, én meg boldogan szálltam ki az autóból, mert részese lehettem ennek az egésznek. A poén persze nem ez volt. Kiszállok, vidáman elköszönök, bevágom az ajtót, majd azt látom, hogy a kocsi rendszáma: 713 ...

A Váli benzinkútnál

Ott álltam és csak meredten néztem, ahogy a 713-as kocsi eltűnik előlem, de félúton már ott volt a mosoly az arcomon. A hétszentségit. Mindez nagyjából 07:48 magasságában történt. Lepakoltam a benzinkutas pihenőhely végére és folytattam a stoppolást Trieszt felé. Elvégre jó lenne még ma lejutni a tengerparthoz és megfürödni benne. Mert az olyan nagyon jó. (Aki persze ismer, az tudja, hogy marhára nem a sós víz miatt indultam útnak.)

Ezen a helyen kábé 1 órás stoppolás következett, ami őszintén szólva, nem olyan nagy cucc - főleg ha majd elolvassátok a londoni stoppomat. Szép időben és ilyen élmény után meg aztán duplán nem számít hosszú várakozásnak. A Nap süt, én boldogan stoppolok és egyetlen meteor sem száguld a háttérben a fejem felé, akkor mégis mi okom lenne panaszkodni?

Olasz rendszámú autók és buszok kacsáztak körülöttem a parkolóban. Ez nem meglepő, mert én is Triesztbe tartottam, még pedig az M7-esen. Sok-sok külföldi és nem-külföldi autó után végre megállt mellettem egy pótkocsis teherautó, amiben konkrétan egy darab arc ült: Zoli. Lelkesen bekurjantottam, hogy Triesztbe megyek és a következő másodpercben már bent ültem és indulhattunk. Na persze nem Olaszországba ment, hanem csak simán haza, de így is hasznos távot tudhattam magam mögött. Az egyik legdurvább dolog a fuvar során az volt, hogy a biztonsági övemet csak úgy tudtam "becsatolni", hogy egy bicskát baszarintottunk az aljzatba (a bicskát ő nyújtotta nekem oda). Ez egy kicsit meglepő, de annál faszább dolog, mely azt is mutatja, hogy Zoli abszolút jóindulattal fordult az aktuális stopposhoz, azaz hozzám. Szóval nem volt benne semmiféle para vagy pánik, hogy most biztos egy késelő pszichopata szállt be a kocsiba. Ezúton is nagy köszönet a fuvarért!

(Mindezt persze nem írhatnám le, ha a rosszul bekötött biztonsági öv miatt kirepültem volna a picsába és átment rajtam volna három kamion - hálistennek nem így történt a dolog.)

Godfather 4 - jófejségből pózolt is egy keresztapásat

Csorogtunk lefele a sztrádán (avagy Ljubljana is baszott messze van, hát még Trieszt)

Egy csipetnyi Balaton

Sokat dumáltunk, de ide nem írok belőle semmit, mert egyrészt (cseppet sem) átlagos stoppos sztorikról volt szó, másrészt pedig nem akarom hosszúra nyújtani a rétestésztát.

Na jó, csak egyet. Szóval Zoli többek között azt mesélte, hogy egyszer valamikor réges-régen, túl az Óperencián, ahol már a stoppos malac se túr, repesztett valamelyik főúton, amikor hirtelen egy nagyon idős nénikét vett észre az út szélén strihelni. Mint kiderült, stoppolt. Ő persze megállt gondolkodás nélkül és megkérdezte tőle, hogy hová megy. A néni annyit mondott, hogy temetésre mennek családostul, de ő már nem fért be a kocsiba, így hát stoppal megy utánuk. Hát mit mondjak, nem semmi...

Szerinted?

10:33-kor ért véget a közös utazásunk és a hely, ahol végül kiszálltam, nem volt a legbarátságtalanabb, ahol valaha is stoppoltam, de nem is hugyoztam tőle össze magam. Egy Shell kút volt az egyik felében, egy lepusztult, szürke környezet pedig a másikban. Én persze a lepusztultabb végében álltam neki nyomni az ipart, elvégre itt ésszerű stoppolni tovább Szlovénia és Olaszország felé. Felfedeztem pár előző stopposok által hagyott firkát, majd nem sokkal ezután lefékezett egy 4.0-ás Octavia sofőrje, s megkérdezte, hogy merre tartok. Mondom egyenesen Triesztbe. Azt mondja oké, de csak az M7-esen tud elvinni egy kisebb szakasz erejéig. Két másodperces vacilálás után már indulhattunk is tovább. Azért haboztam egy kicsit a beszálással, mert a csávó enyhén szólva is sütött, pontosabban - hogy diplomatikusan fejezzem ki magam - buzeráns volt a javából. Na, de nem ez a lényeg, mert mint kiderült, teljesen jóarc volt. Nekem meg alapjában véve nincs semmi bajom velük.

Itt dobott ki Zoli

Moby - Shot In The Back Of The Head

Időutazó stopposok üzenetei 2049-ből

Kihagytak egy há betűt

Nem engedte, hogy lefényképezzem, úgyhogy helyette a pakkomról csináltam képet

Repültünk ezerrel a sztrádán (oké, csak kétszázhússzal..), amiből kifolyólag rettenetesen gyorsan megérkeztünk a következő pihenőhelyhez, ahol kiszálltam. Talán egy kicsit örültem is neki, hogy megszabadultam egy esetleges fejreállás lehetőségétől és egy ilyen súlyos arctól, mint amilyen ő volt. Persze jófej is volt egyben, már csak azért is, mert megállt egy random stopposnak, aki nem mellesleg én voltam. Azt mondjuk halk kacajjal vette tudomásul, hogy én még ma Triesztbe akarok érni, méghozzá világosban. Nem hitt benne a csákesz, ami nem is baj, nem kell mindenkinek mindenben hinnie, jól is néznénk ki, ha így lenne. A keresztények se hisznek Allahban és mondjuk a muszlimok se a Nirvánában. Én meg mondjuk egyikben se, de ez már megint más tészta.

blabla

Helios - Soft Collared Neck

E csodálatosan elhagyatott helyen nem kellett sokat tökölnöm a következő fuvarig, mert épp hogy csak sikerült lefotóznom magam egy-két idétlen pózban, majd rögtön ott állt mellettem egy kamion, amelyik nem húzott maga után semmit se, csak a traktor volt egymagában (így hívják). A benne ülő tagot Lacinak vagy Gábornak vagy Zolinak hívták, esküszöm nem emlékszem rá, ezért szégyellem is magam egy kicsit. Végülis ez is csak egy név, nem számít sokat, legalábbis nekem nem. Az sokkal fontosabb, hogy egy szimpatikus, emberbarát sofőr vezette a kamiont, akivel hatalmas távot sikerült leutaznom, miközben beszélgettünk egy nagyot mindenféléről.

Ez most egy nagyszerű alkalom arra, hogy ismét egy kicsit a stoppolásról papoljak. Rengeteg emberrel lehet ugyanis "szóváltásba" keveredni a különböző fuvarok során. Legyen az egy javíthatatlan tahó,egy gigakedves nőszemély vagy egy teljesen szürke illatú ember. Biztosra veheted, hogy minden egyes arc után több leszel valamivel. Nagyjából tíz éve stoppolok és még mindig nem tudok leszokni róla. Az egyik okom erre pontosan az előbbi mondatban rejlik. Mindig. Tanulsz. Valamit.

Laci vagy Gábor vagy Zoli

Közeledünk, de még mindig messze vagyunk, mint Makó a hagymagyártól

Szlovénia közepén kamionozgatva

Újabb fotó Laciról (vagy Gáborról vagy Zoliról) - húú ez most már talán nem vicces

alagÚT

Átmentünk a magyar M7-es sztrádáról a szlovén A5-ösre, majd Maribor után megálltunk az A1-es sztrádán a kamionsofőröknek kötelezően előírt 45 perces pihenőre. Ekkor megegyeztem Lacival (vagy Gáborral vagy Zolival), hogy én kiállok stoppolni a pihenőhely legvégére TRIESTE táblával és ha valaki felvesz, akkor elmegyek vele, ha pedig nem, akkor 45 perc múlva tovább visz engem. Ez végülis az utóbbi beállításban történt, mert egy kukacoskodó szlovén rendőrpáron kívül nem állt meg senki a háromnegyed órás stoppolásom során. A megálló tele volt mindenféle ,,balkánról szökött,, kamionsofőrrel és fura figurával, akik csak csüngtek a kamionjuk oldalán, magam sem tudom hogyan és hogy minek. A táj a másik oldalon pedig gyönyörű volt.

Ők itt nem tudom mit csináltak...

Energiagyűjtés stoppolás közben

Daft Punk - Touch

Tankolni is meg kellett állni

Pontban 16:15-kor szálltam ki a kamionból az olasz-szlovén határ mellett lévő Sežana melletti úton, ami azt jelentette, hogy 5 kilométerre voltam Trieszttől. Ergó ha 5 km/h sebességgel gyaloglok be Triesztbe, akkoris ott vagyok 1 órán belül. Micsoda tudomány, nemde? Pár percre kiálltam stoppolni az olaszoknak, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább nekiindulok gyalog, TRIESTE táblával a kezemben. Azt tudni kell, hogy az igazi célom Villa Opicina volt. Ez egy kis falucska Trieszt tetején, fent a hegyen, 329 méteres magasságban. Na már most azt kell még tudni, hogy innét indul az a félig villamos, félig pedig fogaskerekű hibridszerelvény, ami lemegy egészen Trieszt főterére. Ez a villamos már 1902-ben (!) megkezdte a működését, szóval nem vicc. Tíz perc életveszélyes gyaloglás után (el-elbaszogattak az autók az út szélén gyalogolva), megint megtörtént a csoda, nemzetiesebb nevén: az olasz csoda. Miracolo Italiano. Azt vettem ugyanis észre, hogy míg bandukoltam az út szélén, a másik oldalon megállt egy kis piros autó, olasz rendszámmal. Egy szőrös pofa intett ki felém, aki Villa Opicinába ment és nem eszik pesti stopposokat vacsorára. Szóval megvolt a boldogság. A nagyjából három perces beszélgetésünk során (keservesen nyögte az angolt) azt panaszkodtam neki, hogy az olaszok nem sűrűn állnak meg a stopposoknak. Mire ő: "hát igen, ők már csak ilyenek". És persze igaza volt.

Villa Opicina mellett nem sokkal

lö Hicshájkin'

Bécsi út itt is van

A szőrös pofa, aki bevitt Villa Opicinába

A több, mint 100 éves villamos

Miután kiszálltam a szakállas digó autójábal Villa Opicinában, egyenesen a híres hibridvillamost vettem célba. Húsz percenként jár, ami szerintem elég korrekt idő, főleg, hogy miután felszáll rá az ember, mega-szuper tájképben gyönyörködhet az út egy részén, lefelé a hegyoldalról. Az ember elé tárul a tengerparton elterülő Trieszt látképe. Nemsokára már Triesztben voltam és az első dolgom az volt, hogy kizúztam Trieszt azon részére, ahol normálisan lehet fürödni a tengerben anélkül, hogy csónakok vagy kisebb hajók csapkodnák a seggemet úszás közben. Ha valaki meg akarja tudni, milyen érzés ott lebegni a hullámok között úgy, hogy előzőleg lestoppolt hatszáz kilométert, így elérve a célját, akkor mindehhez csakis egy dolgot tudok tanácsolni: meg kell csinálni ugyanezt. Utána az érzés: egy életre szól.

Olasz néni és a trieszti kölkök

Leereszkedés a domboldalon Trieszt belvárosába - na ennek aztán van fílingje

Kanyar előtt

Első utcai fotó Triesztből

Ez meg a második

Csónakos

Kikötős

Merengős

Fürödni készülő félmeztelen buddha a strandon (nem én vagyok az)

Ez már igen

Fürdés előtti momentumok

Itt meg már szárad a fürdőgatya

Alagút itt is van

Ő nem tudom, hogy kicsoda, de passzolt a képbe

Június 7. – csütörtök– Trieszt– Budapest – 563 km – [Comeback Day]

Na már most az úgy van, hogyha egyszer haza akarsz térni, ahhoz először el kell utazz valahová, és mivel az utóbbi már megtörtént, egyértelmű volt: ma bizony én hazamegyek. Már pedig stoppal, alább nem adhatom. Repülővel, busszal, vonattal? Na ne hülyéskedj.

Reggel 06:00-kor keltem fel, s nem sokat gatyáztam, elindultam Trieszt egyik forgalmas főterére (Piazza Oberdan), ahonnét indul a híres hibridvillamos (ugyanaz amelyikkel tegnap ereszkedtem le a hegyről). Felszálltam rá és a látvány még a tegnapiaknál is szebb volt, mert ekkor kelt fel a város - és persze vele együtt a tenger is.

Kora reggeli zsongás Triesztben

Stoppos meg a villamos

Most nem volt zsúfolt a villamos - mondjuk tegnap se

Goodbye Trieste

Utolsó képek a városról

Pontban 07:48-kor már Villa Opicina határmezsgyéjén álltam a stoppos pakkommal együtt és elkezdtem űzni ezt a szent foglalatosságot. Tartott vagy 5 percig, mert aztán rájöttem, hogy itt bizony útmunkálatok folynak, a sofőrök se tudják merre kell menni, nem hogy még egy stoppossal bajlódjanak, szóval odébb álltam vagy jó 500 métert. Ez az út vezet fel a sztrádára, amelyik keresztül vezet majd Szlovénián is. Viszonylag széles helyem volt stoppolni, leállósáv is volt meg életképes forgalom is (egy frászt: jó ha két autó elment 1 perc alatt). Ez volt a nagy büdös helyzet, de nem volt gond, mert élveztem minden egyes másodpercet. Még amúgyis reggel volt, gyönyörű idő, picsogó madarak a szalagkorlát melletti erdőben, satöbbi.

Itt már koránjában pingpongoznak

Első stoppos hely hazafelé - kábé tíz percig

Na akkor még Freud is a képbe került

Itt meg már útban voltam az igazi stoppos helyhez

Irány Budapest

Max Richter - Spring

Valaki aznap nagyon szerethetett engem, mert csak pár perc telt el és megállt egy Mercedes, benne egy olasz-szlovén nagypapa, akit a képen is láthattok, ha felraktam ide. Nem lacafacáztam, beugrottam a pakkommal és már úton is voltunk Szlovéniába, az A1-es sztrádán. Viszlát Italy.

il nonno

Azt tudom, hogy azon a héten ebben az autóban hallgattam a legjobb zenéket. Orosz nyelvű vadászoperaszerűségek szóltak, hatalmas, mély hangokkal és kórusokkal, nagy zenekarral kísérve. Valami eszméletlenül illett a suhanó tájhoz, na meg persze a marha jó zenei ízlésemhez is.

A nagypapa kedves volt, bár kicsit szűkszavú, de ezt akkor abszolút meg tudtam bocsátani Neki, mert nagyon jó zene szólt a füleimnek. Na meg aztán csak szlovénul és olaszul tudott, de leginkább olaszul, mert nagyon keményen nyomta a telefonbeszélgetést, amit félúton lezavart a kocsiban. Mintha az unokája életéről lett volna szó. Ha erre a fuvarra azóta rágondolok, mindig eszembe jutnak az észveszejtően szép hegyoldalak, a zöld szín, na és persze a hangok körülöttem.

Ezen a helyen rakott ki az olasz papa

Végülis Ljubljana előtt rakattam ki magam egy Lom nevezetű benzinkutas megállóheyen, ami természetileg és "vadasparkilag" szintén nagyon ott volt, mert az erdő közepén helyezedkedett el. Persze kóbor grizzly medvék meg hódok nem mászkáltak körülöttem, de azért gondolatban odaképzeltem őket az erdő mélyére, ha lúd hát legyen kövér alapon. Na , de hogy ne csak a fákról pofázzak: a hely eléggé forgalmas kis pihenőhely volt. Vegetáló kamionsofőrök, autós eszemiszom, mindenből volt elegendő, úgyhogy nem esett nehezemre stoppolni, mert tudtam, hogy itt bizony kapás lesz hamarosan. Húsz perc alatt ketten is megálltak, de csak egy közeli faluba mentek mindketten, az meg nagyon zsákutca lett volna számomra, úgyhogy kihagytam. Néha amikor lengetem a magyar zászlót a magyar rendszámok láttán, egy kicsit torreádornak érzem magam.

Semsokára lett egy egész jó kis fuvarom egy magyar kamionos személyében, akivel olyan jó eldumáltam, hogy még pár családi történésbe is beavatott, szóval volt miről handabandázni egészen addig, amíg ki nem rakott Maribor mellett nem sokkal az A1-esen. Na ezt letudtam 1 darab mondatban, nem rossz.

Random motorostalálkozó a sztráda másik oldalán

Kilátás a pacák kamionjából

Ő pedig maga a ,,pacák,, - jófej kamionos volt, mitagadás

kilát, ás

Itt már elhagytuk a nagyobb hegyeket egy időre

Budimpesta

Ez a kamionsofőr is jó arc volt egyébként, mert megtudtam tőle, hogy a tehén mindig arra fordul a fejével, amerről a szél fúj, így le tudja "mosni" magáról a bogarakat. Így aztán könnyű megállapítani a kamionból, hogy merről fúj a szél, hehe. Ja és még azt is megtudtam, hogy mi a különbség a fekete és a zöld olivabogyó között: egyik finomabb mint a másik. Szóval voltak sztorik, például amikor egyszer véletlenül rosszul zárta be a kamion oldalán lévő tárolót és csak kilométerekkel később vette észre, hogy kiestek onnét a főzéshez használatos dolgai, élelmiszere, stb. Csak visszafelé látta az úton, hogy ott hevernek a serpenyői teljesen kilapítva a kamionok által. Úgy néztek ki, mint sok-sok vaspalacsinta. Nem mellesleg most 24 tonna paradicsomszószt vittünk magunkkkal. Elképzelem, ahogy felborulunk és ez mind kiömlik a sztrádára... na inkább mégse. Ami a legpoénabb volt, hogy egy sárga színű magyar kamion legalább négyszer (!) is elhaladt mellettem Trieszt és Budapest között. Benne egy fiatal pár ült, mindig nagyokat integettek és mosolyogtak, hogy sajnos nem tudnak elvinni.

Sebaj.

Ami szintén poén: egy koromszürke BMW háromszor is (!) megmutatkozott az út során előttem, először Villa Opicinában láttam parkolni egy ház előtt, aztán Ljubljana mellett a sztrádán az olasz/szlovén nagypapa kocsijából vettem észre, majd az M7-es sztrádán a kamionból is láttam. Még a rendszámára is emlékszem. Ez stoppos betegség.

Itt kábé mint egy nacionalista bolond, pedig nem is

Eljött a búcsú ideje. Kiszálltam egy Maribor melletti pihenőhelyen/benzinkúton, majd miután szemeimet kilegeltettem a zöld tájon és vígan megebédeltem egy nagy darab kősziklán, ismét stoppolásra adtam a fejem. Mondtam már, hogy imádok stoppolni?

Biztosan.

Piknik a sztráda mellett - uhh ez mennyire jó volt már!

Ezt itt is muszáj volt egy kicsit nyomatni

Nem várakoztam sokat, az biztos, mert elég hamar megállt egy kamion mellettem, amiből magyar szavak hangzottak el. Egy fiatal kamionsofőr nézett ki az ablakon, aki Magyarországra tartott, így hát nem volt min gondolkodni, én is vele tartottam. Ferinek hívták, sőt még a vezetéknevét is tudom, persze minek is írnám ide, lényegtelen. Mindenesetre rendesen bemutatkozott, ami azért ritkaság kamionos körökben. Ami a lényeg, hogy ritka jó arc volt. Ezt már csak abból is könnyű leszűrni, hogy a közösen megtett út ideje kábé a harmadának sem érződött. Sőt, még mielőtt elértük volna az M7-esen a Balatont, letértünk egy mellékútra, a hatalmas sárga napraforgómezők mellé tankolni az egyik benzinkúthoz (mert bizony ezt ott szokták). Elárulta, hogy 14 tonna rizst viszünk magunkkal épp. Aztán a sztrádán ahogy kúsztunk egyre közelebb Pesthez, hirtelen elénk mászott egy rendőrautó (lásd a képen), s ahogy Feri pont kiejtette a száján, hogy "biztos minket szednek ki", rögtön igaza is lett: minket szedtek ki. Villogás, lassítás, parkolóba beállás. A szervek intézkedni kezdtek...

Szlovén-magyar határ mellett nem sokkal

Telefoning hard

Már csak 169 kilométer...

Wow

... és lekaptak minket a verdájukkal ...

Intézkedés közben egy lesifotó

Ez meg a másik

A poén az volt, hogy mielőtt betértek elénk, még mi is láttuk őket, hogy bal oldalról a felüljárón át felhajtanak a sztrádára. Ferinek három oka is volt parázni: 1. amikor először vettük észre a rendőrautót, akkor épp hevesen telefonált 2. rossz volt a kuplung 3. ezt csak utólag tudtuk meg: nem voltak rendben a gumiabroncsok "milliméterei". Szóval ott dekkoltunk a parkolóban, miközben a rend dőre őrei körülszaglászták a kamionunkat és kicsit istenesdit is játszottak. Meg akarták büntetni a sofőrt (értsd: Ferit), de aztán végülis úgy döntöttek, hogy most inkább elengedik és kiskirályként elvonulnak. Elengedték hát minket mindenféle baj nélkül. Végülis, ez egész jó dolog, nem? De.

Majd itt is elérkezett a kamionból való kihuppanásom ideje. Megköszöntem a fuvart, s kiszálltam a Váli pihenőhelyen. Nagybetűvel.

Itt már Pest előtt nem sokkal - Váli letérő

Jó kis hely ez, könnyű fuvart fogni Pestre

Ez a hely volt az utolsó állomás, mielőtt hazaértem volna. Apropó, minek lövöm le itt a poénokat előre? Stoppolgattam-stoppolgattam, de sehol senki. Főleg nem olyan, aki megállna. Aztán persze - valami földönkívüli csoda folytán? - mégis akadt egy autó. Nem is akármilyen. Jómagam is ledöbbentem egy kicsit. Hogy miért? Mert egy taxis állt meg mellettem. Én persze mondtam neki, hogy stoppolok ember, csak nem gondolja, hogy ... ?

Ő meg vállat vetve mondta, hogy igen, látja, azért állt meg. Mondom oké, így már mindjárt más. Beugrottam hát a taxiba és csuhajja, indulhattunk a végső állomásra. Most nem állok neki elmondani, hogy a világ legjobb taxis arca vett fel, meg hasonló dumák, de tény, hogy jól elsztorizgattunk míg célba nem értünk. Az hagyján, de nem is akármilyen sztorik jöttek szóba. Elregélte nekem, hogy amikor annó elkezdett taxizni, rögtön az első hónapban majdnem megölték őt. Csak így lazán.

Későre járt már, amikor két kuncsaftért kellett felmennie egy budai kerületbe, fel a magasba. Köd is volt meg mindenféle horror filmbe illő motívum, amit csak el tudtok képzelni, de nem ez a lényeg. Felment értük, ők pedig beszálltak a kocsiba, de már akkor látta rajtuk, hogy valami nem stimmel. Kábé fél perc után a mögötte ülő egy "nyakvágó" huzallal körbetekerte a nyakát, hogy az köpni nyelni ne tudjon, a másik meg kiszállt és előre akart ülni. Na igen ám, de hősünk beletaposott a gázba és nagy iramban előrevágta a kocsit egy betonkerítésnek (a második krapekot, aki kiszállt az autóból, így félig elcsikkasztotta a kocsival). Már nem emlékszem pontosan, hogy a túróban menekült meg, de ahogy ott ült mellettem határozottan nem úgy nézett ki, mint akit eltettek láb alól.

Aztán én is meséltem neki, hogy jártam már erre-arra a világban, ami kifejezetten tetszett neki, sőt a végén odabökte nekem, hogy "Egyszer élünk, nem igaz? Nincs mese." :)

... és itt elmosolyodtam egy kicsit. Remélem értitek, hogy miért.

A taxis, akit egyszer majdnem kicsináltak a kuncsaftjai

... és újra célban.

Mi szépet írhatnék még? Ja igen. Megérkeztem Budapestre, még jóval este 7 előtt. Nem húztak kötelet a nyakam köré, nem akartak elrabolni csecsen fegyveresek, s egyetlen fuvarom se volt, ami után azt mondtam volna, hogy "húú bazdmeg neki meg minek raktam ki a kezem?". De ez nem baj, mert mindettől függetlenül KURVÁRA élveztem az egész oda-vissza utat, tokkal vonóval.

Ez a kis stoppos út azért jött létre, hogy a moziban a film alatt folyamatosan pofázó és hangosan kukoricát zabáló agymosott zsírparasztokat elrettentsem tevékenységüktől. Előre is köszönet a változásért!

[ created by 7/13 ]

[ beforeyousnap@gmail.com ]

[ ha kérdeznél vagy hozzászólnál akkor kattints ide: FÓRUM ]

THE END